A következőt olvastam az egyik vajdasági magyar hetilapban: „A rossz gazdasági viszonyok következtében az autógyárak erősen csökkentették üzemüket s ugyancsak a gazdasági válság az oka annak, hogy a születési arányszám is óriási csökkenést mutat. Érdekes azonban, hogy pontosan ugyanannyival kevesebb gyerek születik, mint amennyivel kevesebb autó hagyja el a gyárat. Az amerikaiak a gazdasági válság következtében, úgy látszik elsősorban a gyerekről és az autóról mondanak le.”
A gazdasági válságot emlegető színes összefoglaló a Szabadkán megjelent képes hetilap, az 1939 májusában kiadott Alföld hasábjain olvasható. Ugye, nincs új a nap alatt? A válságról szőtt mondatok teljességgel beleillenek a jelenlegi helyzetképbe: ma is az autógyártás az a gazdasági terület, ami az elsők között szenvedi meg a világgazdasági válság hatásait. Igaz, a gyerekek számának csökkenése és a válság jele, a személygépkocsik iránti kereslet megcsappanása között túlságosan erőltetett próbálkozás összefüggést keresni. Ezzel kapcsolatban azt mondhatnánk, hogy ma már, legalábbis a fejlett országokra, a gyermekszületési mutató, a natalitás állandósult válsága jellemző: a statisztika azt mutatja, hogy a fejlett nyugati társadalmak – ösztön ide, ösztön oda – különböző okoknál fogva ma már képtelenek a természetes önreprodukcióra. (Messzi földről, idegen kultúrákból jött bevándorlókkal kell pótolniuk az alacsony születési arány miatti munkaerőhiányukat.) Talán 1939 Amerikájában sem a válság vette el a nők kedvét a gyermekszüléstől, hanem egy sötét előérzet, a soha nem látott, pusztító háború előérzete, ami hónapokkal ezután Európában kezdetét is vette, két év múltán pedig Amerikát is elérte.
Közvetett kapcsolat – a fogyasztói társadalomnak nevezett közvetítő tényezőn keresztül – mégis létezik a gyermekszületési szám csökkenése és az autógyártás mértékének mérséklődése között. A fogyasztói társadalom áll ugyanis mindkettő mögött. A gyermekvállalási szándék csökkenése és a fogyasztói társadalom individualizmusával járó kísérőjelenségek, az önmegvalósító karrierizmus, a feminizmus, az évezredes, évszázados közösségi normák megtagadása, a múlékony élvezetek legfőbb értékké emelése stb. már a legközvetlenebb kapcsolatban állnak egymással. S hogyan vezet a fogyasztói társadalom a gazdasági válság jeleként az autóipar kríziséhez? A kereslet és a kínálat közgazdasági törvényszerűségei alapján. Magyarán akkor következik be az autóipar válsága, amikor a kínálat messze meghaladja a keresletet. S hogy ennek mi köze a fogyasztói társadalomhoz? A fogyasztói társadalom gazdasága a folyamatos piacnövekedés – hosszú távon fenntarthatatlan – elve alapján működik. A piacnövelésre két lehetősége nyílik: vagy külföldön hódít meg magának vásárlóerővel rendelkező társadalmakat, vagy a belső piaclehetőséget növeli, vagyis a hazai polgárok vásárlóerejét emeli meg. Az utóbbit milyen úton teheti? Azzal, hogy jobb kereseti lehetőséget biztosít a polgároknak. S ha már ez nem működik, mert a munkavállalók már nem bírnák el a fizetésemeléssel járó terheket, akkor még egy lehetőség nyílik számára: a bankok révén kedvező hiteleket nyújt. Végül pedig a fogyasztói társadalom alapvonásának, a növekedés fenntartásának a kényszere arra fogja kényszeríteni a bankokat és a gazdaságot, hogy belemenjenek a valós fedezet nélküli hitelek kockázatába. Ezt követően már törvényszerűen be kell hogy következzen az összeomlás.
Ez a forgatókönyv vezetett a mai gazdasági világválsághoz is, amit 1929-es válság után a legnagyobbnak neveznek a szakértők. A szüntelen növekedés kényszerében a belső piac fölvevőképességét már csupán valós fedezet nélküli hitelek folyósításával lehetett finanszírozni. Ez viszont nem tartható fenn hosszú távon. Csak idő kérdése, hogy mikor omlik össze a szilárd alapok nélküli ház. 2008-ban megroggyantak az alapok, s rögtön össze is dőlt volna ez a jelképesen háznak nevezett világgazdasági építmény, ha a kormányok pénzcsomagjaikkal nem siettek volna a bankok segítségére.
De ez is csak egy tüneti kezelés. A keynesi állami beavatkozást és keresetnövelést szorgalmazó módszerek tartósan nem orvosolhatják a bajt. Alapvető szemléletváltásra volna szükség, a növekedés görcsös kényszerében élő gazdasági szerkezet teljes átszervezésére. Szilárd alapok kellenek a háznak, s nem üveglábak.
