A közgazdasági Nobel-emlékdíjat a Svéd Bank , a Sveriges Riksbank alapította 1968 -ban, fennállásának 300. évfordulója alkalmából. Célja a közgazdasági tudományok terén elért eredmények elismerése volt. Ezt a jóval korábban alapított Nobel-díjak kiegészítéseként kívánták megvalósítani.
A Nobel Alapítvány végül támogatta ezt a kezdeményezést, noha a döntés jogosságát sokan máig vitatják, hiszen maga Nobel a közgazdaság-tudományok művelőinek nem szándékozott díjat adni. Először 1969-ben ítélték oda, hivatalos neve: Sveriges Riksbanks pris i ekonomisk vetenskap till Alfred Nobels minne (a Svéd Bank Közgazdaság-tudományi Díja Alfred Nobel emlékére), de röviden csak közgazdasági Nobel-emlékdíjnak szokás nevezni. A díj 10 000 000 svéd korona, ami 1 000 000 eurónak felel meg. Egy ízben magyar származású közgazdász is részesült már ebben az elismerésben. Harsányi János (Budapest, 1920– Berkeley, 2000) a korlátozott információjújátékelmélet kutatója John Forbes Nash-sel és Reinhard Selten-nel megosztva a nem-kooperatív játékok elméletében az egyensúly-analízis terén végzett úttörő munkásságáért kapta meg.
Ebben az évben két amerikai professzor, a Bloomingtonon oktató Elinor Ostrom és a Berkeley egyetemen tanító Oliver E. Williamson kapta a közgazdasági Nobel-emlékdíjat. Mindkét kutató intézményi kérdésekkel foglalkozik. Ostrom a közvagyonra koncentrált, Williamson pedig a cégek működésére. Érdekes megjegyezni, hogy Ostrom neve nem is szerepelt az esélyesek között, Williamson viszont már évek óta egyike a legesélyesebbeknek. A gazdasági válság és az ennek nyomán kialakult, a szabadpiac híveit kritizáló hangulat miatt egyébként lehetett arra számítani, hogy ebben az évben nem olyan közgazdász kapja majd a díjat, aki a piac mindenhatóságába vetett hit mellett teszi le a voksát. Persze, az eddigi történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a konjunkturális változások ciklikus ismétlődése során hol az egyik, hol a másik tábor igaza látszott megbizonyosodni. Ha végignézzük a névsort, hogy ki mindenki kapott eddig közgazdasági Nobel-emlékdíjat, az is ezt igazolja.
Az idei díj odaítélésekor az esélyesek között szerepeltek azok, akik az erkölcsi kockázat, az információs asszimetria és az intézményi megoldások kérdéskörével foglalkoznak.
Ostrom a közvagyon hasznosításának egyik legismertebb kutatója, munkái arra koncentrálnak, hogy az emberek, és az ökoszisztéma közötti kölcsönhatás miképp vezet a hosszan tartó fenntarthatósághoz. Kimutatta, hogy nem igaz az a megállapítás, miszerint a közvagyont mindenképp rosszul kezelik, és szigorú központi regulációra, vagy pedig privatizációra van szükség. A kérdés szakértői közül sokan arra számítottak, hogy a globális gazdasági rendszer átalakulása miatt az úgynevezett zöld-ideológiákhoz közelebb álló kutatók kapják majd a Nobel-díjat. Noha nem szerepelt az esélyesek között, áttételesen Ostrom is ezzel a kérdéskörrel foglalkozik. A jóslat tehát némileg beteljesült. Ő egyébként az első nő a közgazdasági Nobel-emlékdíjasok között. A közjavak felhasználásának tudományos kutatásában ért el sokak megítélése szerint korszakalkotó eredményeket, amelyeknek különösen nagy jelentőségük van a természeti erőforrásokkal való gazdálkodásban és a környezetgazdálkodásban. Tanulmányaiban az úgynevezett „közlegelők” problémakörével foglalkozik, kutatásai azt bizonyítják, hogy az érdekkonfliktusok a kifinomult döntéshozatali eljárásoknak és a szabályérvényesítés hatékony formáinak köszönhetően jól kezelhetőek. Ostrom 1990-ben megjelent, a közjavakkal való gazdálkodásról szóló művében (Governing the Commons) a természeti kincseket a „tiszta közjószág” kategóriájába sorolja. Az általa kidolgozott modell ezért a környezetszennyezéssel és a klímaváltozással kapcsolatos döntéshozatali mechanizmusokat a környezetvédelem és a közgazdaságtan összefüggéseiben vizsgálja. Írásaiban hangsúlyozza, hogy az embereknek meg kell óvniuk az ökoszisztémát az összeomlástól. A szakma ma már mind komolyabban foglalkozik azzal, hogyan lehet érvényesíteni a gazdálkodási folyamatokban a környezetvédelmet, azaz a globális fenntarthatóságot, és hogyan lehet a gazdálkodókat új fejlődési pályára terelni. Ostrom munkásságával összhangba hozta a közösségi értékeket a magáncélokkal. A mongol–orosz–kínai határvidék sztyeppéit hozza fel példának, ahol az elmúlt évszázadokban nomád népek vándoroltak. Mongóliában ez a hagyomány még az 1990-es években is érintetlen maradt. A szomszédos orosz és kínai területeken viszont letelepítették a nomádokat és az állami tulajdonban lévő termelőszövetkezetek szabályozták a legeltetést. A térségről készült műholdfelvételekből kiderül, hogy mind az orosz, mind a kínai területeken határozottan romlott a legelők minősége. Kína ezt látva az 1980-as években feloszlatta a szövetkezeteket és magángazdálkodóknak adta el a legelők nagy részét. A helyzet azonban tovább romlott, hiszen ugyanúgy egy helyben legeltették a jószágot, mint addig. Mindebből az a tanulság, hogy mind a szocialista szabályozás, mind pedig a magántulajdon rontott a helyzeten az eredeti, vándorló közösségi legeltetéshez képest. A közgazdász tézise mindössze annyi, hogy a közös tulajdon használatát gyakran hosszú évek alatt kikristályosodott szabályrendszer vezérli, és ez a rendszer több információt tartalmaz arról, hogy az adott forrást miként lehet hosszú távon is hatékonyan használni, mint a politikusok elképzelései. Az egyes esetekből általános következtetések is levonhatók – állítja Ostrom. Így például az, hogy a felhasználóknak aktívan részt kell venniük a rájuk vonatkozó szabályok kialakításában, majd azok betartásában. A kívülről kikényszerített, vagy a belülről diktált szabályrendszerek legitimációja és hatékonysága megkérdőjelezhető, így a szabályozottak nagyobb valószínűséggel sértik azt meg. Ugyanakkor az ellenőrzés és a szabályrendszer betartatása is nagyobb hatékonyságú, ha azok végzik, akik maguk is érdekeltek a rendszer működésében. Ostrom megkérdőjelezte azt a nézetet is, hogy az ellenőrzés és a szankcionálás az állam feladata lenne.
A másik díjazott, a Kaliforniai Egyetem nyugalmazott professzora, Oliver E. Williamson. A vállalatirányítás elméletéről szóló műve 1985-ben jelent meg, amelyben az intézményi közgazdaságtant foglalta rendszerbe és gazdagította számos új felismeréssel. Könyve különösen hasznos volt a piacgazdaságra éppen akkor áttérő országok szakembereinek. Empirikusan is igazolt elmélete szerint a piaci verseny korlátozásával a vállalkozások bizonyos esetekben hatékonyabban oldhatják meg a felmerülő konfliktusokat.
Ha abból indulunk ki, hogy a közgazdaság-tudománynak felelőssége van abban, hogy fennmaradjon a társadalmi, gazdasági stabilitás, akkor a díj mindenképpen irányadóként kellene hogy szolgáljon a szakma számára. Talán elgondolkodtató, hogy a nemzetközi tudományos elit ma már megkérdőjelezi a mindent magánkézbe elvet, míg nálunk éppen a sok esetben nyilvánvaló kudarcok ellenére is a privatizációban látják a további megoldásokat is. Persze, azt is hozzá kell tenni, hogy balkáni körülményeink között az indítékok nem mindig szakmai téren kereshetőek. A Nobel-emlékdíjasok felvetései pedig a hazai körülmények vonatkozásaiban is esetenként elgondolkodtatók lehetnek!
