Egy évvel ezelőtt, szeptemberben kezdett odafigyelni a világ közvéleménye az Amerikából érkező nyugtalanító hírekre. A Fannie Mae és a Freddie Mac csődközeli állapotáról érkeznek a hírek, a két legnagyobb amerikai jelzáloghitel-intézet súlyos hiányait a kormány pótolja július, illetve szeptember hónapban. A helyzetet mentve George W. Bush300 milliárd dollárt pumpált a bankközi pénzintézetekbe. Egy hét múlva csődvédelmetkért a Lehmann Brothers, a negyedik legnagyobb amerikai kereskedelmi bank. Ekkor már mindenki előtt világos volt, hogy nagy a baj, ami valószínűleg nem áll meg Amerikánál. Pénzügyi válságról beszélnek eleinte, de nem sokáig kellett várni, amíg a válság átlépte a pénzügyi szektor és a reális gazdaság közötti egyébként is képlékeny határvonalat.
Soros György már 2008 legelején figyelmeztetett, hogy világválság kopogtat az ajtónkon, de nem ő volt az első, Nouriel Roubini török származású amerikai pénzügyi szakértő már 2006-ban megtette ezt. Nem kellett ehhez különösebb jóstehetség, inkább az a furcsa, hogy a riasztó előjelek ellenére a pénzügyi szakértők többsége mintha semmit sem vett volna észre. 2007-ben már sorra mentek tönkre az amerikai ingatlanirodák, amelyek idővel magukkal rántották a nekik hitelező bankokat is, s utána, mint egy kártyavárnál, tovább kellett dőlnie a mérték nélküli fogyasztásra épülő világgazdasági építménynek. Ezt igazán nem volt nehéz előrelátni.
A szálak szorosan összefüggnek, kibogozásuk mégsem könnyű feladat. Az okok talán valahol ott kereshetők, hogy a biztonságos befektetési formáktól, pl. az államkötvények vásárlásától lemondó befektetők a lakóingatlanokkal fedezett értékpapírok felé fordultak, melyek sokkal jobb hozammal kecsegtettek. Addig minden rendben ment, amíg az ingatlanárak folyamatosan emelkedtek Amerikában, akkor kezdődött a baj, amikor az árak zuhanni kezdtek. Ennek közvetlen oka pedig a bankok túlzottan merésznek bizonyuló üzletpolitikájában fedezhető föl. A növekedési kényszer miatt a pénzintézetek kénytelenek voltak a másodrendű (subprime) adósok felé fordulni, akik a rosszabb anyagi hátterük miatt a hagyományos hitelezési politika mellett sohasem juthattak volna hitelekhez. Most azonban lazítottak a föltételek szigorán, a hiteleket ők is fölvethették, s amint az várható volt, sokan nem tudták visszafizetni. A gondok akkor kezdődtek, amikor az USA-ban csődöt mondott néhány jelzáloghitelekre szakosodó bank. A nem fizető jelzáloghitelesek ingatlanjaikkal elárasztották az amerikai ingatlanpiacot, ami az eddig biztonságosnak hitt ingatlanfedezetek piaci értékét automatikusan aláásta. A bizonytalanság nagyon gyorsan átgyűrűzött a pénzügyi piac többi területére. Innen már ismerős a történet.
Az üzleti kalandpolitikába bonyolódó pénzintézeteket ezután az adófizető polgárok pénzéből kellett kihúzni a bajból, hogy valahogyan megállíthassák a zuhanást, a jelenkor világgazdasági rendszere ugyanis hitelfüggő rendszer, kölcsönök, bankok nélkül nem működhet. Emlékezünk még arra, tavaly októberben az Egyesült Államokban 700 milliárd dolláros válságkezelő csomagot fogadtak el. (Ennek az összegnek a nagysága jól kitűnik abból, hogy a világ vezető országának 2008-as védelmi költségvetése „mindössze” 548,9 milliárd dollár volt.)
A válság legnagyobb vesztesei eddig az exportfüggő gazdasággal rendelkező kis országok. Izland, Litvánia, Magyarország nagyon megsínylette az elmúlt egy évet. Magyarország óriási, 25,1 milliárd dolláros készenléti hitelt volt kénytelen fölvenni a Nemzetközi Valutaalaptól. Ehhez viszonyítva egészen szerénynek mondható a Szerbiával kötött 402,5 millió eurós januári készenléti hitelről szóló megállapodás, igaz, azt azóta már a hétszeresére, 2,9 milliárd euróra sikerült föltornázni.
