– Tudjuk, hogy nagyon nehéz dolga van ma a népnek, ezért emberfeletti erőfeszítéseket tettünk és teszünk a jövőben is, hogy segítsünk a fennálló bajokon és a nemzet könnyen jusson ki a válságból, amely az egész világot nyomja, sőt más országokban talán még súlyosabb a helyzet, mint nálunk.
Az a meggyőződésem, hogy mi könnyebben jutunk túl a krízisen, mert az ország sajátos gazdasági struktúrája, a nép heroikus önfeláldozása és kitartása keresztül fog segíteni mindenen… – nyilatkozta Szerbia egykori miniszterelnöke, Petar Živković, 1930-ban. Az idézett szövegrész a szabadkai Napló az évi karácsonyi számában jelent meg. A tartalomból kiderül, hogy az egy évvel előtte kezdődött nagy gazdasági világválság sötét árnyéka rávetült az ünnepi hangulatra. Az azóta eltelt nyolcvan év ellenére nem is esik annyira messze tőlünk ez az esemény, a gazdasági elemzők túlnyomó többsége ugyanis a jelenlegit, kiterjedtségét és súlyosságát tekintve, az 1929-es válsághoz hasonlítja.
Az akkori jugoszláv miniszterelnök is szükségét érezte, hogy a zágrábi Novostinak, tehát az ünnepre készülődő horvát katolikus olvasókhoz bátorító szavakkal szóljon, mondván, együttes erővel legyőzzük a krízist! E tekintetben, úgy tűnik, nincs lényeges különbség a mostani világgazdasági válsággal és az akkorival kapcsolatos politikusi megszólalásokban, csak a beszédmód, a retorika üt el némiképp. A nemzeti érzelmekre való hivatkozás a korszellem nacionalista hangulatát tükrözi. Habár egy radikális vagy Haladó Párt-i politikus ma is a föntire kísértetiesen emlékeztető nyelvet használ.
Mlađan Dinkić gazdasági miniszter szavait azonban egészen más hangvétel jellemzi, amikor a jelenlegi világgazdasági válsággal kapcsolatban a médiának nyilatkozik. A G17 Plusz elnöke a technokrata, szakértői hozzáállás megjelenítője kíván lenni, a válság legyőzésével kapcsolatos optimizmusa azonban, ha más alapokon is áll, a 80 évvel ezelőtti miniszterelnökéhez hasonlítható. Sőt még azon is túlmutat: a válság kitörésekor Mlađan Dinkić arról beszélt, hogy az bennünket nem is érint majd. Mintha Szerbia nem is volna a világgazdaság része.
Persze tisztában vagyunk vele, hogy az effajta, derűlátónak is nevezhető megszólalások mögött a gazdaságpolitikus kötelezően elvárt kettős beszédmódja áll, amely egyrészt tudósít a helyzetről és sejteti a várható lépéseket, másrészt megnyugtatni kívánja a közvéleményt, ami általában azzal jár, hogy a valós helyzetnél pozitívabb képet fest az ország gazdasági állapotáról. A bizalom elnyerése ugyanis fél út a gazdasági sikerhez. A bizalomvesztés pedig biztos út a tönkremenetelhez.
A gazdaságpolitikusok is a bizalomvesztést nevezték meg a jelenlegi válság okaként, ami a vezető amerikai bankok növekedéskényszer hajszolta csődjére vezethető vissza. Valami hasonló történt 1929-ben is, ekkor a részvényekbe vetett bizalom veszett el, melyek árfolyama a New York-i tőzsde krachja, a hírhedt „fekete kedd” után egy hét alatt 40 százalékot esett. S a világgazdaság évekig nem volt képes magához térni.
Az elveszett bizalmat puszta szavakkal, optimista nyilatkozatokkal már nem lehet helyreállítani. Ilyenkor őszinte beszédre, s ami ettől sokkal fontosabb, valós válságkezelő intézkedésekre van szükség. Minden egyes komoly gazdasági (és nemcsak gazdasági) válságból az ember és az emberiség a tanulságokat levonva, a korábbi negatív gyakorlatot elhagyva kerülhet ki. A jelenlegi válság eddigi tanulságai az állami beavatkozást minimalizáló, kontroll nélküli pénzügy-gazdasági tevékenység veszélyeire figyelmeztetnek.
A rendszerváltó országokban az érinthetetlen dogmaként kezelt neoliberális gazdaságpolitika tételei megdőlni látszanak. Ez a helyzet az újból – csak most a másik oldalon – legjobb tanítványnak bizonyuló, s épp ezért a legnagyobb gondokkal küzdő Magyarországon is. A neoliberalizmus prófétái tévedtek volna? Az állam ismét túlélheti sokszor megjósolt halálát?
