Amikor, körülbelül fél évvel ezelőtt a dinár lassan, de biztosan elkezdte lejtmenetét, – enyhe, de folyamatos értékvesztését, – előbb jeles szakemberek is „csak” azzal magyarázták a dolgot, hogy szezonális jelenségről van szó. A negatív irány azonban a karácsonyi és az újévi ünnepek után is folytatódott. Sőt, a jegybank folyamatos intervenciókra kényszerült, hogy a dinár értékének hirtelen és nagyarányú esését megakadályozza. Elsősorban az euró–dinár árfolyam alakulását kísérte mindenki figyelemmel, hiszen a közös európai valutához kötődtünk, és kötődünk még a mai napon is számtalan látható és rejtett „szálon” keresztül. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy mégsem szezonális jellegű a pénzromlás, ugyancsak jeles szakemberek az euró akár egyoldalú bevezetését kezdték preferálni, mondván, hogy ezzel egyértelművé, egyszerűvé és lényegében „olcsóbbá” válna a pénzforgalom.
JÓFORMÁN MINDEN KOMOLYABB TRANZAKCIÓ EURÓBAN TÖRTÉNIK
Azok, akik hosszabb távon gondolkodtak, ellenezték a dolgot. Később kiderült, hogy az euróövezettel is gondok adódtak. Ma már szinte senki sem ágál amellett, hogy vezessük be az eurót a dinár helyett. Ugyanakkor a gyakorlati életben kettősség tapasztalható, hiszen jóformán minden komolyabb beszerzés, eladás, kölcsönzés, vagy egyéb pénzügyi tranzakció már eleve euróban történik, vagy pedig a dinár–euró árfolyam meghatározó szerepet játszik az elszámolásban. Amikor az egy euró ára közelített a száz dináros értékhez, azt lélektani határnak neveztük, hiszen valóban senki sem tudta, hogyan fog a gazdaság és a szerbiai átlagember arra reagálni, ha átlépi az árfolyam a „százast”. Utólag megállapíthatjuk, hogy lényegében nem létezett ilyen lélektani határ, hiszen úgy léptük azt át, hogy nem történt semmi sem. Persze, ez a kifejezés olyan értelemben állja meg a helyét, hogy nem történt valami rendkívüli, olyan heves és tömeges reakció, ami piacokat ingatott volna meg. Mert tulajdonképpen mégis csak történt valami.
A LAKOSSÁG VÁSÁRLÓEREJE IS GYENGÉLKEDIK
Az ország külkereskedelmi mérlege javuló tendenciát mutat, hiszen mind jobban megéri kiszállítani és mind kevésbé éri meg a behozatali árucikkeket forgalmazni. A devizahitelt törlesztők részletei is minden hónapban magasabbak, legalábbis nominálisan és dinárban kifejezve. Nagyon sok szerbiai polgárnak van euróhoz kötött adóssága, és valóban létezik egy lélektani és egy reális határ is, ameddig az árfolyam gyengülhet, és ameddig még az adósok nagy százaléka időben törleszt. Pontosan nem lehet most kitapintani, hogy hol lehet az a határ, annyi azonban bizonyos, hogy dinárunk értéke lassan megközelíti azt. Ismert szakemberek, elemzők különböző szintekre teszik ezt a határt. Egyesek szerint most érjük el éppen a 110 dinár körüli árfolyammal, mások szerint, hogy a „kirívó” becsléseket emeljük ki, 15 dinár környékén van.
Az elmúlt napokban azonban egy szokatlan jelenséget is tapasztalhattunk. Volt olyan nap, amikor erősödött a dinár. Csekély mértékben az igaz, de erősödött. Tudni kell ugyanakkor, hogy nem véletlenül, illetve nem elsősorban a kínálat-kereslet alakulása nyomán, nem a napi piaci mozgások következtében. A jegybank interveniált a devizapiacon, úgy, hogy eurót adott el. Már hosszú időre visszamenőleg, még a lejtmenet kialakulása előtt megfigyelhető volt egyébként egy olyan enyhe, de ciklikus ingadozás, hogy hónap végén, amikor általában a hitelek törlesztő részleteit fizetik az adósok, kissé gyengült a dinár, majd a következő hónap elején stagnált, vagy még erősödött is. Az elemzők egy része most azt állítja, hogy a dinár értékvetése folyamatos marad, míg mások a bankközi devizaügyletek nagyságából arra következtetnek, hogy esetleg stabilizálódhat az árfolyam ezen a szinten, kicsivel 100 dinár felett, amikor lényegében mindenki már 110-zel számol és üzletel. Az, hogy az árak az árfolyam esése ellenére egyelőre még nem szabadultak el, az leginkább feltehetően csak annak köszönhető, hogy a keresleti oldal, azaz a lakosság vásárlóereje is gyengélkedik.
MIÉRT JOBB, HOGY NINCS EURÓNK
Az euróövezeti tagság a számos előnye mellett hátrányokkal is jár. Többek között az alkalmazkodási mechanizmusok sorából kizárja az inflációt és a hazai fizetőeszköz leértékelésének lehetőségét. Alternatív megoldásként csak a szélsőséges megszorítások melletti, belső defláció képzelhető el. Ez egy negatív bérnövekedéssel és bizonyos javak árának csökkentésével jellemezhető periódus. Görögország példáján ez most világosan látszik. Az is látszik, hogy a lakosság a megszorításokat ilyen formában nehezen viseli el. A kilátásba helyezett bércsökkentések miatt hamarabb vonulnak utcára, mint enyhe infláció esetén.
A tagállamok vezetői nemrégiben már azt fontolgatták, hogy felülvizsgálják az egész maastrichti struktúrát. Az euróövezet ugyanis jelenleg komoly pénzügyi egyensúlyhiányokkal és a szuverén adósságok súlyos kockázataival küszködik. Van ugyan a rendszer mögött egy erős és autonóm központi bank, az euróövezet azonban fiskálisan széttöredezett, és politikailag sem egységes. Hatályban van ugyan a maastrichti szerződés, amely – a költségvetési hiány és az államadósság felső határának megszabásával – elméletileg kikényszerítené a fiskális fegyelmet. Ez azonban úgy tűnik, csődöt mondott, az euróövezet szuverén adósságáról kiderült, hogy a kockázatokkal szemben nem homogén. Az euróövezet létrehozásakor is nyilvánvaló volt, hogy a rendszerben jól kidolgozott fiskális fegyelemre van szükség. Ennek az érvényességét a mostani válság a legnagyobb mértékben igazolja. A nagy kihívás most a fegyelem és a rugalmasság kombinációjának megteremtése lenne, amely hatékonyan védené a közérdeket. Vészhelyzetekben azonban nem mindig hatékonyak a kompromisszumos és sok esetben politikai alapokon nyugvó megoldások. Hosszú távon, mint az eddigi történelem során minden pénznem, a dinár és az euró is megszűnésre van ítélve. A jelenlegi, gyorsan változó és bonyodalmakkal teli időkben nem tudni, melyik meddig bírja. Évekig, évtizedekig, vagy évszázadokig?
