Némely felmérések alapján Szerbia polgárainak többsége hisz egy szebb jövőben, ezalatt stabilabb gazdaságot, magasabb életszínvonalat, csökkenő munkanélküliséget ért. Bizonyos jelenségek viszont ennek éppen az ellenkezőjére engednek következtetni. Az elvándorlás, a nem halványuló szürkegazdaság, az egyéb negatív jelzőkkel illethető társadalmi jelenségek azt sugallják, nagyon sokan mégsem hisznek abban, hogy éppen egy dicső korszak küszöbére léptünk.
Elkezdődött a nyár. Az utcákon a járókelők arcán gyakrabban villan meg egy-egy mosoly. Ha hivatalosan nem is csökkent a 20 százalék feletti munkanélküliségi ráta, most mégis sokan találtak valamilyen idénymunkát maguknak. A közszférában kilátásba helyezett létszám- és bércsökkentést egyelőre elhalasztották, így legalább őszig azok is fellélegezhetnek, akiknek úgymond már kifelé állt a rúdjuk. Az ország vezetői minden szinten takarékosságot szorgalmaznak, a gyakorlatban azonban ennek egyelőre nem sok a foganatja. A munkafelügyelőség és az adóhivatal, úgy tűnik, nem képes hatékonyan fellépni a szürkegazdaság visszaszorításában. A figyelem mindig másra terelődik, most például leváltották az összes rendőrségi igazgatóság vezetőjét. Az indoklás szerint azért, mert a miniszterelnök nem elégedett a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelemben felmutatott eredményekkel. Nem zárható ki, sőt logikus folytatásnak tűnhet, ha a közeljövőben az adóhatóság és a felügyelői szolgálatok is sorra kerülnek. Nagyon sok lenne a tennivaló egyébként az említett területeken, hiszen a büntetőpolitika, a törvényes keretek sem minden esetben megfelelőek.
Szerbiában készülőben van az új munkaügyi törvény tervezete. A javaslat beterjesztői szerint az új munkatörvény alkalmazása révén a munkáltatóknak csökkennek majd a foglalkoztatásból eredő költségeik.
A szakszervezetek többségében azonban másként gondolják. Szerintük a szerbiai munkatörvény javaslata messze a legrosszabb az egész Délkelet-Európában, beleértve az Európai Unió tagállamait is. A javaslattevők szerint viszont a szakszervezeti elégedetlenség csupán annak a jele, hogy a kormány végre teszi a dolgát. A munkaügyi törvény egyébként – legyen a jelenlegi helyzetben a lehető legjobb – önmagában nem fogja fellendíteni a gazdaságot. Az esetleges jövőbeni pozitív fejleményeknek mindenképpen előfeltétele e területnek a hatékony szabályozása is. A túlméretezett és túl költséges államgépezet leépítésének szükségessége már régóta téma Szerbiában, valódi előrelépés azonban nemigen történt az utóbbi időben ezen a területen sem. Nem kétséges azonban, hogy a kormány nagyon nehéz helyzetben van. A mozgástér beszűkült, a közszférában esedékes leépítéseket pedig olyan összehangolt és jól megtervezett módon kell végrehajtani, hogy a lehető legkevésbé befolyásolják az ellátórendszerek működését, ne váltsanak ki általános társadalmi elégedetlenségi hullámot.
Eközben az ország eladósodása gyors tempóban folytatódik. A közadósság meghaladja a 20,65 milliárd eurót, ami az ország idénre tervezett bruttó hazai termék csupán 66 százaléka, holott a törvényes adósságkeret 45 százalékot irányoz elő, ezt azonban már régen átléptük. A szakemberek kiszámították, hogy az eladósodás olyan rohamos tempóban zajlik, hogy az ország közadóssága mindennap másfél millió euróval növekszik, ami fenntarthatatlan. Ha ezt nem sikerül megállítani, az államcsőd elkerülhetetlenné válik. A hivatalosan közzétett adatok szerint csak májusban Szerbia államadóssága 54 millió euróval emelkedett, az államháztartás hiánya pedig folyamatosan nő. Az év végére a deficit valószínűleg eléri a kétmilliárd eurót, a legmagasabb szintet az ország újabb kori történetében. Az 1993/94-es hiperinfláció óta nem volt ekkora a hiány. Ez azt jelenti, hogy ha az államadósság tovább növekszik, az év végéig megközelíti a GDP 70 százalékát.
Időnként olyan vélemények hallatszanak, melyek szerint minden gondunk abból ered, hogy az (egykori) országot még a titói korszakban túlzottan eladósították. A nacionalizmus fellángolása, a polgárháború kitörése, az egykori Jugoszlávia felbomlása sokak szerint mind-mind visszavezethető az eladósításra. Megdöbbentő tény, hogy a délszláv utódállamok adóssága összességében ma már elérte a 90 milliárd eurót. Jugoszlávia széthullása előtt viszont ez az összeg – természetesen átszámítva, mert euró akkor még nem volt – mindössze 20 milliárdra becsülhető. Szerbia adóssága jelenleg már valamivel magasabb ennél az összegnél. Szlovénia és Horvátország van az első és a második helyen, fejenként csaknem 28 milliárdos adóssággal, Bosznia-Hercegovina 5,5 milliárddal, Macedónia 2,7-tel és Montenegró 1,7-tel követi őket a sorban. Mindez felfogható úgy is, mint az egykor szorosan együttműködő, egymás piacaiból kölcsönönösen profitáló, egyéb kölcsönös kapcsolatokra épülő viszonyok megszűnésének egyenes következménye.
