Azt mondják, az első szerelmek nem gyógyíthatók, és soha nem múlnak el nyomtalanul. Volt, akinek az első szerelme szőke volt, volt, akinek fekete, valakinek hosszú és vékony, másnak gömbölyded. Ez utóbbi a legmaradandóbb, mert a vöröset váltja egy nap a barna, de a gömbölyű szerelem az örök. Nem lehet előle elmenekülni, és gyógyszer sincs rá. Ez a szerelem egy életen át tart, és nemegyszer ok a válásra. A labda ereje világokat képes megrengetni és ugyanakkor összeforrasztani!
– Rég nem láttalak, Brian. Tízezret mondtál?
– Hogy vagy, négy éve találkoztunk legutóbb Fokvárosban. Igen, tízezret.
– Reálban, ugye?
– Dollárban!
– Nem sok az egy kicsit?
– Jó figyelj! 240 millió brazil él ebben az országban, annak a 80%-a szegény, mint a templom egere, 10%-a tartozik a középosztályhoz, és 10%-a nagyon gazdag. Ennek az utóbbi 10%-nak a 10%-a pedig milliomos. Dollármilliomos. Ez 2,4 millió embert tesz ki. A Maracana, ahol a döntőt játsszák, 80 000-es befogadóképességű. A jegyeknek a felét a FIFA előre elajándékozta hűséges szponzorainak. Vagyis maradt 40 000 jegy a 2,4 millió nagyon gazdag brazilra. S azt ugye tudod, hogy ezek közül mindenki, értsd szó szerint, MINDENKI ott akar lenni a döntőn, hiszen csak egyszer van foci-vb Brazíliában, egyszer döntő a Maracanában, s azt egyszer játssza Brazília. Még mindig sokallod a 10 000 dollárt egy jegyért? – mondta Brian még a Brazília–Németország (1:7) mérkőzés előtt…
Azon nyomban egy jó barátom jutott eszembe, aki a néhai Cserga csárdában egy fenséges ebéd elfogyasztása után azt mondta: „Nem biztos, hogy mi most finomabbat ebédeltünk, mint az Erzsébet királyné, de hogy nekünk jobban esett, az biztos.” Minden relatív ezen a világon. Sok a 10 000 dollár? Épeszű ember nem fizethet ennyi pénzt egy belépőért, másnak pedig meg sem kottyan.
– Azt még hadd tegyem hozzá – folytatta Brian –, hogy 10 000 a jegy ára ma, de ha a brazilok bejutnak a döntőbe, és azt történetesen Argentína ellen játsszák, akkor minimum 15 000 dollárba fog kerülni egy belépő.
– S mi van, ha nem jutnak be?
– Ha német–holland döntő lesz akkor a jegyet árában (1000 dollár) tudod majd megvenni a meccs napján fél órával a döntő kezdete előtt.
Át kell élni!
Miután elhagytam Brian irodáját, amely a Rio de Janeiro Botafogo városrészében levő irodaház 11. emeletén volt, mesés kilátással a Copacabanára, azon tűnődtem, hogy én inkább nem nézném meg a döntőt, de azt játsszák a brazilok! Mert hogyan lehet a brazilok ellen szurkolni, amikor végre hazatalált a világbajnokság, és amikor a szambát reggeltől estig ropják? Rio Lapa nevű városrészében pedig a bulik egybefolynak, s ott már nem is bent a bárokban mulatnak az emberek, hanem kint az utcán táncolnak fiatalok – öregek, fiúk-lányok, fehérek-feketék megállás nélkül reggel, délben, este és főként éjszaka. Ez a parti akkor csúcsosodott volna, ha a brazilok megnyerik a vb-t. Amint kiestek, lassan minden lecsillapodott, ki-ki nyugovóra tért. Ami a kiesés előtt történt, azt nem lehet leírni, azt nem lehet elmesélni, át kell élni, mint a magömlést!
Az Ipanema strandjához, ahol a szállodám van, Botafogóból a Copacabanán át vezet az út. A Copacabanán a focipályák és a strandröplabdapályák sora megszámlálhatatlan. Szinte minden pálya előtt van egy improvizált bár, ahol a brazilok nemzeti itala, a caipirinha fogy a leggyorsabban (vodka, lime, jég, cukor egyvelege). Egy ilyen bárba tértem be meginni a napi adagomat. Szabad asztal nem lévén, egy úr mellé telepedtem. Szó szót követett, s kiderült, a korosodó úr Zimbabwében született, ott élt 19 éves koráig, amikor megkapta a behívóját a háborúba. Esze ágába nem volt bevonulni. Élt ezután Sydneyben, Londonban, Brüsszelben, 15 évvel ezelőtt pedig Rióban telepedett le. Kérdésemre, hogy hol a legjobb az élet, azt válaszolta, csak egy hely van a világon, ahol élni szabad: Rio! A kedvező éghajlat, a kimondottan kedves brazilok (amit magam is tapasztaltam), a lezserség, s egyáltalán nem utolsósorban a tény, hogy amíg a fentebb említett városokban egy úr jutott öt hölgyre, addig ismerősöm szerint Rióban öt nagyon csinos hölgy jut egy férfira. Ahogy saccoltam, ideiglenes ismerősöm a nyolcvan és a halál között lehetett, amiből azt a következtetést vontam le, hogy egy nap mindannyian megöregszünk ugyan, de a vágy megmarad!
Neuer előtt egy német védelmi bástya áll
A Copacabana és az Ipanema között bandukolva pedig azon töprengtem, hogy ez a vb minden idők legjobb vb-je, s most nem elsősorban a brazilok teremtette utánozhatatlan és felejthetetlen hangulatra gondolok, hanem magára a focira. Attól függetlenül, hogy itteni idő szerint déli egy órakor is játszottak mérkőzéseket rekkenő hőségben és olyan városokban, mint Manaus, ahol a levegő páratartalma súrolja a szaunáét, nagyon kevés lanyha iramú meccs volt. Mondhatni, hogy általánosságban roppant élvezetes támadófocit játszott a csapatok zöme. Érdekes, hogy a nyolc csoportgyőztes mind bejutott a negyeddöntőbe. De hogyan? A brazilok és Costa Rica büntetőkkel, Németország, Argentína és Belgium hosszabbítások után, Hollandia pedig úgy, hogy Mexikó a 88. percig vezetett. Hiába no, a legnagyobbak a sportban is általában elfoglalják az őket megillető helyüket. Gondoljunk vissza: az elmúlt 10 világbajnokságon általában a nagy favoritok diadalmaskodtak, kivétel talán Olaszország világbajnoki győzelmei voltak, de azok sem nevezhetők bombameglepetéseknek.
S akkor a meglepetések. Voltak, hála a sorsnak, azok is. Már csak ilyen a foci, s ezért is lenyűgöző. Engedtessék meg, hogy elöljáróban visszautazzak négy évet: mondja meg nekem a kedves olvasó (de kapásból!), hogy a négy évvel ezelőtti dél-afrikai vb-n melyik volt az a csapat, amelyik nem veszített mérkőzést? Nem találta el! Még a közelében sem volt! Csak Új-Zéland válogatottja maradt akkor veretlen. Három döntetlent követően voltak kénytelenek hazautazni, de mérkőzést nem veszítettek. Az egyetlen veretlen csapat Új-Zéland volt négy évvel ezelőtt! S most arra válaszoljon a kedves olvasó, hogy a mostani vb-n melyik csapat kapta a legkevesebb gólt? Ezt többen eltalálták: Costa Rica! Ki gondolta volna ezt a vb kezdete előtt? Két kapott góllal (Uruguay és Görögország ellen) mentek haza a derék Costa Rica-iak, de csak jóval azután, miután a Chicharitók, Suárezek, Rooney-k, Balotellik, Ronaldók, Iniesták stb. már régen csak tv-n nézték a vb-t. S ha nem Navast választják majd a vb legjobb kapusának, az nagy igazságtalanság lesz. Már hallom is, hogy Neuer jobb kapus. Lehet. Az viszont tény, hogy Neuer egy német védelmi bástyával maga előtt három gólt kapott olyan válogatottaktól, mint Algéria és Ghána, ugyanakkor Navas a Costa Rica-i ismeretlen, de cseppet sem lebecsülendő védősor mögött egy gólt sem kapott olyan válogatottaktól, mint Anglia, Olaszország és Hollandia. Ki gondolta volna ezt a vb kezdete előtt? Megmondom. Johanna Frandén (a svéd Expressen napilap szakértőhölgye!!) jóval a vb kezdete előtt válaszolta az alábbiakat arra a kérdésre, hogy ki lehet a vb legjobb kapusa:
„Navas! A Costa Rica-iak kapusa a Levantéban véd, s kimagaslóan a La Liga legjobb kapusa, megelőzve Casillast, Curtoise-t és Diego Lópezt. Costa Rica szerintem tovább fog jutni a csoportjából, elsősorban a világ egyik legjobb kapusának, Navasnak köszönhetően.”
Szégyen ide, szégyen oda, megvallom, ahogy van, én a vb kezdete előtt soha nem hallottam erről a fantasztikus hálóőrről.
A tömegverekedést igyekeztek „óriási lelkesedéssel” elhallgatni
Három meccsel ajándékozott meg a sors Brazíliában. Jelen lehettem azon a Kolumbia–Uruguay nyolcaddöntő mérkőzésen (2:0), amelyen, jelentem, olyan tömegverekedések voltak a nézők között, mint a K2-es ringben szoktak lenni. Hofi szavaival élve, ezt a tv és a kommentátorok „óriási lelkesedéssel hallgatták el”. A szervezők szerették volna ezt meg nem történtté nyilvánítani, de aki ott volt a helyszínen, láthatta és tapasztalhatta, hogy az uruknak és a kolumbiaiaknak jócskán akad leszámolnivalójuk egymással. Atavisztikus ellentétek lehetnek eme két szurkolótábor között. Az őrök minden igyekezete hiába valónak tűnt, az öklök nem nyugodtak.
Ezenkívül ott voltam a Belgium–USA nyolcaddöntőn is (2:1), melynek a második félideje és azt követő hosszabbítás nemcsak izgalmas, de kiváló focit is hozott.
A hab a tortán pedig a Hollandia–Costa Rica negyeddöntő mérkőzés volt, melyet Hitchcock sem rendezhetett volna izgalmasabban (Hollandia jutott a legjobb négy közé tizenegyesekkel).
Mire szállodámhoz és az Ipanema strandhoz értem, kissé elszomorodtam, mert rájöttem, hogy az idő feltartóztathatatlanul múlik, és a világbajnokságból már csak két mérkőzés maradt hátra. A harmadik helyért folyó mérkőzés és a döntő. Vajon velem vagy nélkülem? Teljesen mindegy. A lényeg, hogy Brazília teljesítette a reá szabott feladatot, és megrendezte minden idők legjobb világbajnokságát!
Én pedig továbbra is nagyon szerelmes vagyok. Természetesen az első szerelmembe!
