A gyermek önmagáról alkotott tudása a környezet tagjainak visszajelzései alapján formálódik. Az énkép alakulásában döntő jelentőségű az anyával való kapcsolat, de más fontos személyek is befolyásolják.
Az újszülöttnek nincs önmagáról tudása, önmagát a környezettel, elsősorban az anyával egy egységben érzékeli. Az én születéséhez arra van szükség, hogy az anyával való egységből kibontakozon. Nagyjából féléves korban kezd a testi én elkülönülni az anyától, az érzelmi összeolvadtság azonban még továbbra is erős.
A csecsemő kezdetben célszerűtlen spontán mozgásaiban egyre több a szándékosság. Aktivitásai révén egyéves kora körül képes megtapasztalni, hogy hatni tud környezetére.
Egyéves korától kezdve képes másoktól megkülönböztetni magát, hamarosan felismeri tükörképét is, figyel a nevére. A járás elsajátításával kitágul számára a világ. Fizikailag el-eltávolodik anyjától, a testi közelség lazulását azonban erős érzelmi függőség kíséri.
Életük első két évében a kicsik még szinte egységben élnek a világgal, önmagukra úgy tekintenek, mint a világ számos jelenségének egyikére. Megfigyelhető ez a beszéd elsajátításakor is, amikor önmagukról még gyakran beszélnek harmadik személyben. A fejlődés során fokozatosan alakul ki a felismerés, hogy a világ kettéválik az énre és a minden másra, ami a nem én.
Az óvodáskor kezdetén az éntudat megnyilvánulásaként elkezdi használni az „én”, „enyém”, „nekem” szót. Ragaszkodik a tulajdonához, nem szívesen engedi át játékait más gyerekeknek, hangsúlyozott az „én akarom”, „én csinálom” törekvés. Ez a dackorszak, az énélmény gyakorlásának időszaka. A kisgyerek olyannak látja önmagát, amilyen képet a felnőttek tükröznek számára. Énképe a szülők, majd a nevelők véleménye, értékelése alapján formálódik.
„Rossz vagy”, „buta vagy”, „már megint ügyetlen voltál” – ha sokszor kicsúsznak a szánkból hasonló indulatos vagy lekicsinylő megjegyzések, akkor ezek idővel valóra is válhatnak, így akár egész életre szóló parancsként íródhatnak a kisgyerek lelkébe, meghatározva énképét és a világhoz való viszonyulását. Negatív énképet alakíthatnak ki a túlságosan magas elvárások is, melyeknek a csemete még nem tud megfelelni. Ha a kisgyerek folyamatosan a kudarc élményével találkozik, próbálkozásait feladja. Tapasztalata az lesz, hogy az események alakulására nincs befolyással, túlzottan alkalmazkodó személyiséggé válhat.
Az énfejlődés szempontjából fontos, hogy a kicsik érezzék: környezetük bízik bennük, és támogatja őket (természetesen az ésszerűség határain belül). Ha a gyerekek azt tapasztalják, hogy szüleik bíznak bennük, támogatják őket, akkor önbizalmuk nő, kedvezően alakul az önmagukról alkotott véleményük (énképük). A reális elvárású, a gyermeki törekvéseket elfogadó szülő a pozitív énkép kialakulását segíti. A kiskorú azt tanulja meg, hogy maga is tud környezetére hatni, felnőttként pedig képes lesz döntéseket hozni, tetteiért felelősséget vállalni.
A felcseperedő gyermek énképe tehát a családban alakul ki és az otthoni értékrendszer talaján áll.
Ez az önkép meginoghat, amikor a gyermek más szereplőkkel is kapcsolatba kerül. Lehet, hogy amiért otthon dicsérték, azért az iskolában a tanárok nem lelkesednek (például „vagányságáért”, kezdeményezőkészségéért), vagy az otthon értékelt „jó tulajdonságával” a kortársainál nem ér el sikereket (például egy gyereket otthon a szülei jónak, becsületesnek, szorgalmasnak találnak, kortársai viszont strébernek tartják és kiközösítik).
Ha otthon keveset foglalkoznak a kicsivel, beszédkészsége és társas készségei lassabban fejlődnek, s ez megnehezíti számára a társas kapcsolatok kialakítását. Hátrányos helyzetbe kerülhetnek azok a fiatalok is, akik úgynevezett „zárt”, kifelé kevés kapcsolatot tartó családban növekednek. Ők csak a családjuk körében érzik biztonságban magukat, a külvilág számukra veszélyes, ellenséges tér. Nehezen alakul ki bennük a bizalom, nehezen alakítanak ki kapcsolatokat, és őket is nehezen fogadják el.
A család befolyása az iskolába kerülés után, a gyermek növekedésével csökken, s viselkedésére egyre nagyobb befolyással bír a külvilág (a pedagógusok, az osztálytársak, a kortárscsoportok). Kisiskoláskorban a tanító a legfontosabb tekintély: a gyerek számára elsődleges, hogyan ítéli meg őt. De nagyon fontos az osztálytársak véleménye is, akikkel egyre több időt tölt együtt az iskolán kívül is.
A gyermek keresi a helyét az osztályban: kiharcol magának bizonyos pozíciókat, vagy éppen kirekesztődik. Közben alakul az értékrendje, fejleszti önkifejezési képességét, megtapasztalja a közösségi élményeket. Megtanulja érvényesíteni az érdekeit, magára vonni a társai figyelmét, elfogadtatni, megszerettetni magát.
A kamaszkorban robbanásszerűen megnő a kortárskapcsolatok jelentősége. A kortárscsoport kialakítja a saját normáit, amely megnyilatkozhat az öltözködésben, a viselkedési és beszédstílusban, s a közös szokások is erősítik az összetartozás érzését. Igyekeznek a csoport belső normáinak megfelelni, s ez akkor is így van, ha ezzel konfliktusba kerülnek a környezetükkel. A társak elfogadására való igény elsődlegessé válik, hiszen a fiatalok egymás közt élik meg az egyenrangú kapcsolatot. A közös normák betartása mindenek előtt való, és így védik magukat a kirekesztéstől, a magánytól, az agressziótól.
A kortársközösségekben a gyerekek viselkedését kezdetben a családi kapcsolataik határozzák meg, hiszen először azokat a viselkedéseket kezdik alkalmazni, amelyek otthon eredményesnek bizonyultak. A kortárscsoportban azonban ezeknek csak egy része kap megerősítést. Így az otthonról hozott minták gyakran módosulnak, és most ez fog visszahatni a családi kapcsolatokra, testvérkapcsolatokra is.
Meghatározó tehát a meleg, biztonságos, odafigyelő családi háttér, amelyben a gyermek személyisége kibontakozhat, amelyben reálisak a gyermekkel szembeni elvárások, s a gyermeknek alkalma van az önállóság gyakorlására, a döntések meghozatalára, véleményének kinyilvánítására. Így pozitív énkép alakul ki nála, s erősödik az önbizalma. Emellett fejleszteni kell azokat a készségeket, amelyek segítik a konfliktusok eredményes kezelésében, a kudarcok elviselésében, a társas kapcsolatok kialakításában. A szülőknek, ha szükséges, változtatniuk kell túlzott elvárásaikon, túlkorlátozó nevelési stílusukon, így a gyermek könnyebben tudja összeegyeztetni a család, az iskola és a kortárscsoportok követelményeit.
