Olvasólámpa

Egyfelől többet vártam Szilasi László könyvétől, és kevesebbet kaptam, másfelől kevesebbre számítottam, és többet kaptam. Bizonyára nehéz lesz ezt az ellentmondásos állítást föloldanom az olvasó számára, de igyekszem.

Kezdetben volt a vers. A vers a határon inneniség kérdését helyezve érdeklődésének középpontjába, egy lírai képbe sűrítve kísérelte meg megjeleníteni a vajdasági létélményt.

„Elment a magyar embör legjobb barátja. […] Ma temetik Tömörkény Istvánt” – írta Móricz Zsigmond 1917.

Fehértemplomi képeslapok – olvasható Bogdán József A szavak néha kövek című kötetében alcím gyanánt, alatta pedig műfaj-meghatározásként ez áll: versek. Lám, még csak a tetszetős borítót ütöttem fel, s máris megérint az a sejtelmesség, amely a szerzőjét, a szomorú szemű, mosolygós papköltőt jellemzi, aki, füstölgő cigarettával a kezében, úgy elmélkedik és beszél, tiszta, veretes mondatokkal, mint aki két világban járatos, s aki nagy, rejtett titkok tudója, miként mindazok, akiket számtalanszor próbára tett már az Isten.

Az 1920-as évek eleje, Észak-Bácska, „porváros”. Idilli, monarchiás miliő.

Szögi Csaba első regénye, a Drót 2004-ben jelent meg első ízben a zEtna Könyvkiadónál, és a mű bizonyos körökben igen gyorsan kultikus titulusra tett szert, hisz a benne megfogalmazottak egy sajátságos életérzést hivatottak bemutatni, egy olyan attitűdöt, amit talán többen magukénak éreznek, vagy legalábbis szeretnének magukénak érezni. A kötet most a budapesti Napkút Kiadónak köszönhetően újra megjelent.