HOCEKKAL már rég óta tervezgettük, hogy ha az időjárás és a Tisza vízállása kedvezően alakul, akkor hajóinkkal leereszkedünk Szolnoktól Szegedig és végig KUTTYOGJUK ezt az egész szakaszt. Mi, mint két „félőrült” különben sem teszünk mást, mint egész nyáron verjük a vizet a már bejáródott útvonalakon, feltérképezve a folyó minden harcsázásra alkalmas helyét. Újabb kihívást keresve, 2004 nyarán ez sikerült is. Előtte megvettük a radarokat, melyek a víz mélységét, a meder alakzatát volt hivatott számunkra jelezni hajóinkban, hogy elkerüljük a felesleges és bosszantó meglepetéseket, a leakadásokat. Ennek a horgászati módszernek a legnagyobb ellensége a víz alatt rejtőző akadós terep, tuskók, bedőlt partszakaszok évtizedek óta víz alatt lévő részei, melyek halban gazdagok, de aki nem ismeri az ilyeneket, rengeteg zsinórt és horgot pazarol el, mielőtt halat fogna. Ezt szerettük volna mi elkerülni a még ismeretlen vidéken a vízi radarok használatának segítségével.
A kitűzött dátum közeledtével napjainkat lázas készülődésben töltöttük. Engem korai gyerekkorom legnagyobb kihívásaira emlékeztetett ez az idő, amikor már napokkal az események előtt, sem aludni, sem enni nem voltam képes, csak vártam az indulásra.
Gondosan mindent összekészítettem, amire a hosszú úton szükségem lehet. Ha nem is bakancslistát készítettem, akkor valami hasonlót. Telepakoltam hajómat mindennel, ami persze később kiderült, teljesen feleslegesnek bizonyult. De ki tudhatta azt előre? Könnyű okosnak lenni a csata után, ezt a leggyöngébb hadvezérek is megtanulták a történelemben.
„A kis gázsütőt, te hozod Lacikám?” –szegeztem a kérdést barátomnak, aki megnyugtatott, hogy már elkészítette, és aggodalomra semmi okom. Megnyugodtam.
A hajókat szárazföldi úton, egymás után, vontattuk fel Szolnokra, ahol ismét vízre tettük, mert ez sokkal ésszerűbb megoldásnak tűnt, mint bármi más. Az enyém volt az első hajó, így nekem maradt vagy fél napom, amit egyedül derítve a terepet használtam ki, amíg este Laci is megérkezett. Olyan jól sikerült a várakozással egybekötött horgászat, hogy már egy négykilós bajszos fickándozott a hajóm oldalán, amit még az este elajándékoztam egy helybéli barátnak, miután közösen úgy döntöttünk, fogunk mi majd eleget útközben.
Mielőtt még az éj leszállt volna, mi elkezdtünk csorogni lefelé, hogy a folyó városi szakaszát elhagyjuk, és valahol biztonságosnak tűnő helyet keresve kikössünk első éjszakánk nyugodt eltöltéséhez. Ezekben a dolgokban én mindent Lacira bíztam, mert ő volt a tapasztaltabb „tengeri medve”, aki már elég időt töltött hajójában éjszakázva, hogy tudja, mi, mikor a legjobb megoldás. Ilyenkor a két hajót összekötöttük és a part közelében, megfelelő helyen vertünk tanyát, vagy egy megbízható, víz fölé benyúló erős és vastag ágat kiszemelve a kikötésre, vagy egy csendesebb öbölben lemacskázva. Helye és alakalma válogatta.
Az ilyen romantikus estéktől nincs is szebb a folyón, amit csak a szúnyogok próbálnak elrontani, de mi ellenük is megtaláltuk a megfelelő védekezést, kombinálva a különböző füstölőket és a szúnyoghálót, mint hatásos eszközöket. Az alvókabinom bejáratát a szúnyoghálóval lezárom, mielőtt még megjelennének a kellemetlen vérszívók, a hajó nyitott részében, pedig a füstölő az úr. Este tíz óra környékén, ahogy a levegő a víz felett gyorsabban lehűl, a fránya „jószág” is valahova elhúzódik. Rajtam még segít a kezeslábasom is, amit kitapasztalva már rég óta, időben felhúzok, mielőtt a váratlan vendégek hada nagyobb számban megjelenne. Közben azért oda-oda szólok NOE barátomnak, hogy ezt az egyet igazán kihagyhatta volna az ő hajójából, de választ soha se kapok. Csak a békák közeli kamara zenekara zendít rá hangosabban ilyenkor, hogy azért álljon már meg a menet, mit képzelek én? Önző disznó! Hol marad akkor a desszert? Velük mi lesz? Majd egyetértek a brekegőkkel, és beletörődöm sorsomba. A természet csak jobban tudja, kinek, mikor, hol a helye?
Az ilyen esti meghitt beszélgetések, egy pilács pislákoló fényénél többet jelentenek, mint bármi, amit a léleknek orvosságként a csodadoktor felírhat. Mi ezt Lacival nagyon jól tudjuk, és ezért hívom én már nem csak az úszóházat, hanem az egész Tiszát, szanatóriumnak.
Az alvás? Megér egy külön mesét és misét. Most egy kicsit a történetben előre szaladok.
Anyámat hívom telefonon, mert a mobilt azért végszükségletként csak magammal viszem, hogy megérdeklődjem, vele mi történt.
„Merre vagytok?” –kérdezi érdeklődve.
„Mindszent környékén.” –válaszolom.
„Juj, kisfiam, ott az éjszaka hatalmas vihar volt. Még a tévé is mutatta.”
„Erről én nem tudok. Aludtam” –válaszolom, majd miután a beszélgetést befejeztem, átkiabálok Lacihoz, aki hajójában matat valamit.
„Lacikám, volt az éjszaka valami vihar erre? Mert én semmit nem hallottam,”
„Volt, volt, az ég is majdnem leszakadt. Úgy dörgött, villámlott, már kezdtem hinni, itt a várt világvége.”
„Ebből én semmit nem hallottam. Úgy aludtam, mint a medve.”
Látom Laci arcán, hogy szavaimnak nem ad hitelt, csak csóválja fejét, mint aki szánakozok, majd odaszólok:
„Lacikám, én az éjszaka úgy aludtam, hogy ha ROMMEL vonult volna itt el Tigriseivel, vagy valamelyik ukrán felszabadító zászlóalj rohamozta volna KATYUSÁIVAL Mindszentet, én azt sem hallottam volna meg.”
„Nem baj, te csak aludj, majd én őrködöm ilyenkor.” –válaszolta nevetve, de, hogy hitte-e nekem, vagy sem, a mai napig nem derült ki. Én meg tudom, hogy különben sem tudok semmit, hát még a mindszenti vihar jöttét-mentét, honnan tudnám? Nem is érdekelt. De a hajómban olyanokat alszok, amilyeneket sehol máshol az egész világon. Ez biztos. Erre még lenne néhány történetem, de most nem ragozom tovább. Majd egy másik alkalommal.
Inkább nézzük, mit fogunk ebédelni? TISZAKÉCSKE környékén járunk, a bilincseken néhány harcsa, különböző méretben fickándozik. A meredek homokos parton kikötünk.
„Lacikám, amíg te a megfelelő bajszosnak lerántod a gúnyáját, kifilézed, én elszaladok a boltba, veszek hagymát, friss zöldpaprikát, paradicsomot, salátának. Jó? Utána sütöm a halat, az új recept szerint kukoricalisztbe. Hoztad a kis gázsütőt?” –vetettem még oda az utolsó kérdésem, amire a válasz meghökkentő volt.
„A kutya fáját, nem otthon felejtettem!” –mérgelődik barátom. Pont ezt felejtette otthon, amikor annyi felesleges dolgot hoztunk magunkkal. Morgolódok magamban, de már vigasztalva szólok vissza.
„Akkor, amíg visszaérek, valahol keríts két fél téglát. Az is megteszi. Meg száraz gallyat, fát, nem vastagot.” –és már rohanok is a faluba, hogy bevásároljak. A gyomor korog, a nyálam folyik. Éhes vagyok, akár az ordas, aki hetek óta nem evett. Pedig naponta legalább kétszer becsületesen beszalonnázunk.
Mire visszaértem, Laci a halat, egy két kilós harcsát, sütésre alkalmas, besózott állapotban elém teszi, és panaszkodik, hogy jobb fél téglákat nem talált. A homokos, agyagos partba megfelelő helyet készítek a tűznek, mert egy kis szellő is fújdogált. A téglákat úgy helyezem be a vájatba, hogy a teflon sütő éppen elférjen rajta. A gallyakból gyorsan tüzet lobbantok, és már hempergetem is a halszeleteket a kukoricalisztben. Amikor a parázs már megfelelőnek tűnt, a serpenyőbe bőven öntöttem étolajat, és a téglákra helyeztem. Pillanatok alatt felforrósodott, így a halszeleteket nem győztem forgatni, hogy le ne égjen. Ami pirosra sült, egy előkészített tányérra került, majd a kis kempingasztalra. Nagyon gyorsan és ügyesen kellett dolgoznom, közben a salátával is kínlódtam, a parázsba vetett krumpliról már meg is felejtkeztem.
„Lacikám, mindjárt elkészülök a többivel is. Nem tudsz várni? Leégeted a szád!” –szóltam oda barátomnak, aki közben már nagyban lakmározta az addig megsült halszeleteket, és két falat között visszaszólt.
„Nem én, nem várok én semmilyen salátára, csak te süss elég halat. A számért meg ne aggódj!”
A két kilós harcsát eltüntettük, később a kedvencem, a parázsban sült krumpli és a saláta is elfogyott. Hogy milyenre sikerült a harcsa? Ezt csak hetekkel később tudtam meg, amikor egyszer Laci váratlan monológba kezdett:
„Tudod, hogy sok harcsát fogtam és ettem eddig az életben, de annak az ízét, amit ott sütöttél a két fél téglán, a mai napig nem tudom elfelejteni. Ez üldöz mostanában. Már az asszony sem érti, amikor otthon az asztalra teszi a frissen sült halat, mi a bajom? Nem merek neki mesélni semmit sem, arról a harcsáról, ne hogy megsértsem.”
„Lacikám, kerítesz az udvarban két fél téglát, és ne feledkezz meg a kukoricalisztről. Ez a titok.” –vígasztalom nevetve.
A kaland folytatódik, még az út felét se tettük meg.
