Eredetileg úgy terveztem, hogy még előző évben új hajót készíttetek itt Szegeden egy híres hajókészítő mesterrel, PUTÓCZKY Gáborral, de ő csak valamikor legkorábban nyár közepére tudta volna vállalni a munkát, ami meg nekem nem felelt meg. Május1-re a hajónak vízen kell lenni, adtam ki az ukázt magamnak és Rezsőnek is. Így lett megvéve az első, ma is szerb zászló alatt úszó „erőd”, amiről már szóltam. Nem volt ez sem rossz döntés, mint később kiderült, mert ez a hajó egy különös „egyéniség” itt a Tiszán, külföldön, és kényelmesen lehet vele horgászni, kirándulni. Az meg, ahogyan a vízen úszik, mert siklani azért nem tud, olyan egyedivé teszi, mint vadkacsák között a hattyút. Sokszor még ma is elnézem, amikor Rezső, aki megörökölte tőlem, befordul vele az úszóházra. Valami sajátos patinája van, ami utánozhatatlan. Nincs még egy ilyen hajó a tágabb környéken sem. Megszerettük mindketten, még ha a motorja, az öreg 18-as TOMOS, hagy maga után kívánni valót. Előző gazdája nagyon mostohán bánhatott vele, pedig többet érdemelt volna. Sokszor lelket kell belelehelni, amit mostani gazdája már tökélyre fejlesztett.
Okulva az előzményekből, már január elején megleptem Gábort és megrendeltem az új hajót, május elejei leszállítással, amit most el is vállalt. Így látszólag nyugodtan, de valójában annál nagyobb izgalommal vártam a tavaszt. Ötven éves leszek? Tettem fel magamnak a rémisztő kérdést és adtam meg a választ is. Igen, bizony annyi. Fél évszázad. Akkor megérdemlem. Nem szóltam én senkinek, semmit, hanem megleptem magamat. Ez a hajó lesz a különös születésnapi ajándékom.
Egy hibát azért elkövettem. Csak 15 lóerős YAMAHA motort vettem rá, ami ha egyedül voltam benne, még csak elbírta a testet, de nem volt az igazi. Ezért a következő évben lecseréltem egy 25 lóerősre és ma már tudom, mindjárt így kellett volna kezdenem. Szerencsémre nem buktam az üzleten, mert a következő évben a nagyobb motor már akciós áron került annyiba, mint előző évben a gyengébb. Mondogatta is Rezső, amíg élsz, ez megteszi. Csak igyekezz belakni. Én meg annyira megszerettem ezt a hajót és belaktam, hogy ha tehetném, egész évben benne élnék.
Mint tudják, a vízi élet legtöbbször magányos küzdelem. Ez alól én sem vagyok kivétel. Még ha társaságban megyünk is horgászni, mindenki a saját hajójával megy. Ott érzi jól magát. Ott tudja, hogy hova nyúljon még álmában is, ha felriad. Nem nagy ez a hajó, öt méter hosszú és vagy másfél méter széles. Van egy kabin része, ahol kényelmesen alhat egy fő. Azt még nem tudom, kényelmes-e két főre. Ilyen az elmúl kilenc évben még nem történt. Elvileg elférne két személy is.
Horgászni belőle élmény. Mindennek megvan a megszokott, kitapasztal helye, a legapróbb kézi szerszámtól a botokon keresztül a szákig, vágóhorogig. A négyütemű motor kis fogyasztással is kitűnően teszi siklásba a hajótestet, élmény vele száguldani. Este veszélyes is. Nem csak a sima vízen váratlanul felbukkanó uszadék, hanem a különböző milliónyi röpködő rovar miatt is. Olyankor a fémmunkások által használt védőszemüveget teszem fel, ami nem gátol a látásban és megvéd a röpködő bogarak, rovarok hadától. A hajó elejére szereltettem egy reflektort is, ami nagy segítséget nyújt éjjel a biztonságos közlekedéshez és a kikötéshez.
Még előző évben Rezsővel kezdtem el a harcsafogás külön „művészetét” tanulmányozni, a KUTTYOGÁST. Kezdetben csak figyeltem, hogyan üti ő a vizet és milyen különös hangokat ad ez a számomra kedves horgász szerszám avatott kézben. Próbáltam volna magam is, de ilyenkor jött a bíztatás: „Lehet otthon a kádban gyakorolni, majd belejössz. Csak engedj bele elég vizet.” Egy rövid ideig bosszantott is ügyetlenségem, no meg a tény, hogy barátom csak ritkán volt hajlandó az e fajta horgászat művelésére. Így az első évben csak keveset gyakorolhattam, és ritkán fogtunk így harcsát. De én annyira megkedveltem a harcsahorgászat ezen módszerét, hogy új tanítómester után néztem a következő szezonban. Szerencsémre jobbat nem is találhattam volna HOCEK barátom személyében, akivel annak idején, utcabéli gyerekekként cseperedtünk fel az Alvégben. Ő szinte naponta így üldözte a harcsákat, nem kis sikerrel és én kerültem-fordultam, mindig hajója mellé szegődtem. Mások elzavartak volna a búsba, de ő csak bíztatott, bátorított. A szerelésem később alaposan leellenőrizte, majd az egészet átalakította olyanná, amivel már a komoly harcsákat is ki lehet fogni. Kezdetben minden nagyobb halam vagy a zsinórt szakította el, vagy a horgot nyújtotta ki, én meg mérgelődtem. Így jár az, aki tanul, főleg a saját kárán. De kitartó gyakorlással még ezen a nyáron olyan állandó hangzást sikerült elérnem a kuttyogómmal, ami miatt már nem kellett szégyenkeznem. Mondanom sem kell, volt alkalom, amikor egész nap a vizet ütöttem, annyira élveztem a módit. Ha meg még kapásom és fogásom is volt, akkor madarat lehetett velem fogatni.
Hamar rájöttem, hogy általában minden hajós a víz folyásával ellentétes irányba indul el, amit mi zsargonban csak felfelé emlegetünk. Van ebben ráció, de én ekkor úgy döntöttem, az ellenkező irányt választom, és lefelé indulok. Így fedeztem fel a Tiszának egy olyan varázslatos szakaszát, ami a határig vezet. Csöndös, kevesen horgásznak és halásznak, és főleg kevés a vízi „turista”. Valamikor ez a szakasz tiltott zónának számított és ez valahol megmaradt az idevaló emberekben. Én meg bátran jártam lefelé és Tisza-sziget környékén olyan ritka gazdag harcsás szakaszra leltem, amit el sem akartam hinni. Több sem kellett nekem. Amikor csak tehettem, irány a határ. Csorogtam lefelé vagy fél napot, közben a madarak kórusa dalolt, itt-ott egy-egy rablás robaja zavarta meg a kifogástalan hangulatot. Ha nagy volt a forróság, akkor úsztam egyet a hajó mellett, és így délután már a kedvenc helyemen lestem a harcsák kapásait. Laci a szerelésem úszósra alakította át, mivel ő is ilyet használt. Hatalmas úszók mozdulása, merülése jelezte a kapást. Így több ideje marad az embernek megfelelően reagálni, mint amikor spiccről horgászik. Nagyon megkedveltem ezt a módszert és mind a két úszót elneveztem BIBINEK meg BABÓNAK. Ha nem mozdultak már egy jó ideje, akkor noszogattam őket. Ha meg alámerült valamelyik, akkor az izgalom már a tetőfokára hágott.
Az első komolyabb harcsámat, nyolc és fél kilós, egy olyan napon fogtam, amikor kapásom egész úton lefelé egy szál nem volt. Mérgelődtem is eleget. Már beesteledett és közelítettem a veszélyes zónához, ahol a szerb vízi határ a bánáti oldalon jóval feljebb van, mint a másik oldalon, ahol még kiló métereket lehet tovább csorogni. Ezt a pontot három kiszáradt magas fa jelzi, amit én is a helybéliektől tudtam meg, alkalom adtán. Már majdnem elértem a tiltott zónát és partszakaszt, amikor az úszóm úgy vágódott a mélybe, mint mikor leakad az ember egy tuskóban. Először én is arra gondoltam, na még csak ez kellett, hogy itt a sötétben leakadjak, amikor a botom a kezemben megmozdult. A jószág rúgott egy hatalmasat. Kezdődött a tánc, az izgalom. Amikor már sikerült felhúznom és azt hittem szákolhatok, a lábaim remegtek a látványtól. Ekkora harcsát én még nem fogtam, de a hal se gondolhatta másként, mert újra nekifeszült és majd kirántotta kezemből a botomat, ahogy a mélybe húzott ismét. Kezdődött előröl a küzdelem, de ekkor már csak elfáradt szegény pára. Másodszor is sikerült felhúznom és a hajó oldalánál megszákolnom. Amikor már a hálóban volt őkelme, csak pihegett és apró szemeivel könyörgött. Neki azonban ez este nem volt szerencséje. Boldogan mutogattam a zsákmányt az úszóházon még ott ultizó társaság tagjainak, akik között legendás horgászok is akadtak. Ezt a harcsát már ők se fitymálták le. Én meg hosszú és erős pórázon, mint ahogyan a nagyok szokták, lekötöttem a hajóm elé, had ússzon még az éjszaka kedvére, és majd másnap eldől végleg a sorsa.
Kép készült a jószágról. Tanúm van akárhány, hogy én behoztam, hogy fogtam –e, vagy valamelyik halásztól vettem, ezt még napokig firtatták. De az úszóházi élet már csak ilyen.
