Mint minden az életben, így az én katona kalandjaim is véget érnek, azaz, valamikor 1981 nyarán ott is befejeztem pályafutásomat. Természetesen rendhagyó módon, ahogyan az, hozzám illik. Nem ugrottam át éjfél után egy perccel a kerítést, amikor már mehettem volna haza, mint általában a katonák azt tették, hanem komótosan átaludtam az éjszakát „főhadiszállásomon”, a megérdemelt szabadságomat biztosító oktatóközpontban, amiért keményen megdolgoztam. Reggel elmentem a modern ebédlőnkbe utoljára reggelizni, közben élveztem a napfényben úszó szlovén tájat, a csodát magát, a KAMNIKI ALPOK nyúlványának látványát, amely a szabadság állandó érzését táplálta lelkemben. Soha nem éreztem magam bezárva ebben a kaszárnyában. Egy percig sem. Ehhez az érzéshez hozzájárult a táj konfigurációja is, a dombos vidék, ahonnan gyönyörködhettem a természet varázsában, ameddig a szemem ellátott. A színek kavalkádja gyógyító hatást gyakorolt rám, a levegő tisztasága meg a frissesség fenséges érzetét keltette. Kell ettől több? Tettem fel magamnak sokszor a kérdést, és a válaszom mindig ugyan az volt. Nem. Nem kell.
A rendkívüli barátságok, melyek esetemben életre szólóan köttettek, olyan gazdagsággal halmoztak el, hogy ma sem cserélném fel ezt az életem egyik legaktívabb évét senkivel és semmi másra. Több tízezer oldalt olvastam a legjobb könyvekből válogatva, olyan gondolatokkal ismerkedtem, melyekkel talán soha nem futok össze, ha nem találkozom nagy tanítóimmal. Akkor és ott. Róluk már írtam, ezért itt, soraim végén csak a linkeket teszem közzé, ha valaki szeretné megismerni őket, a bosnyákot és a zsidót, kik ma is legjobb barátaim közé sorolandók.
A búcsúzás pillanatai meghatóak voltak.
Zászlós elvtárs, amikor elé álltam, hogy elköszönjek, nagyon különösen viselkedett. Már éppen bele- fogtam volna mondókámba:
„Ha hazaértem, azonnal írok egy képeslapot…” –mire ő:
„Itt hagyd abba, de azonnal!” –ripakodott rám, amit nem is tudtam hirtelen hova tenni, majd hozzá- fűzte: „Tudod Ferenc, hányan ígérték előtted ezt már az én szolgálatom alatt? Mit gondolsz, kaptam- e valaha is egyetlen képeslapot, valakitől, aki itt szolgált?” –szegezte nekem szomorúan a kérdések kérdését.
„Azt nem tudom, de én…” –megint közbevágott, és nem engedte, hogy ígérjek bármit is, hanem szomorúan kezet nyújtott, majd hirtelen sietséggel, mint akit üldöznének, távozott. Néztem utána, de úgy gondoltam, ez az ember sokat csalódhatott. Kár itt minden szóért, csak a tettek beszélhetnek helyettem, talán még gyógyíthatnak is.
Kapitányomtól, a szlovák származású rafinált „délibábtól” nem tudtam elköszönni. Ő jó szokásához hűen időben eltűnt. Hova, azt senki nem tudhatta, még MIRKO, az írnok sem, csak annyit, hogy terepen van. Barátom, a macedón, is leszerelőben volt már ekkor, de neki még néhány napig tartani kellett a frontot. Tőle úgy váltam el, hogy hamarosan, talán még az évben, találkozunk SKOPLJE környékén. Ez meg is történt, Görögországba menet, pár napot nála töltöttem.
Valamikor ebéd után, még egyszer körbejárva a kaszárnyát, „mindenkitől” elbúcsúzva, elköszönve hagytam azt el, nehéz szívvel, mert tudtam, hogy életem egy fontos időszakának emlékeit viszem magammal, de valamit önmagamból csak otthagytam. Ha mást nem, a szellemem, a parkot, melyet oly szeretettel ápoltam, és a szemetet, amit már nem én szedegettem ezek után.
Hazaérve a boldogság és szerelem várt, de nem feledkeztem meg ígéretemről. Három képeslapot vettem, amiket megcímeztem. Egyet a zászlósnak, egyet a kapitánynak, egyet meg külön meglepetésként a brigádparancsnoknak. Gondolom, mert tudni azért nem tudhatom, mindhárman meglepődtek, amikor soraim néhány nap elmúltával olvashatták. Hogy mit gondolhattak egy katonájukról? Nos, erről sejtelmem se nincs. Még akkor sem, ha a következő nyáron utam a tengerre úgy terveztem, hogy VRNIKAN azért egy „pillanatra” megállok.
A kapunál szolgálatot teljesítő őr, amikor a neveket soroltam, kikkel szeretnék civilben találkozni, hamar rájöhetett, hogy én ott magam is sokszor ebédelhettem a kaszárnya kantinjában, ezért rutinosan jelezte, hogy kapitányom terepen van, amin meg én nem lepődtem meg, de BAJIĆ zászlós az itt van, és hívja is azonnal a bejárathoz.
Tíz percet várakoztam, miközben az emlékek peregtek szemem előtt, amikor zászlós elvtárs a kapuhoz érkezve, kezét nyújtva a következő kérdést szegezte nekem:
„Mi van a Jánossal, hogy van?”
Az eszébe se jutott, hogy esetleg én hogy vagyok?
Mondtam neki, amennyit én tudok róla, jól van, nekem felépítette a megígért hétvégi házat a Tisza- parton és eltűnt, mint ha a föld nyelte volna el. Erre jót nevetett, majd kikötötte, ha látom, ő üdvözli. Mire oda jutottam volna, hogy megkérdezzem, a képeslapot megkapta-e, örült-e neki, már csak a hátát láttam, ahogy elviharzott. Ő már csak ilyen, jegyeztem meg magamnak. Az emberek nem változnak, főleg az emberi természet nem változik. Csak a látszat, esetleg. A lényeg az marad.
Ekkor elhatároztam, hogy megbüntetem zászlós elvtársat. Amikor ezt MILOVAN barátomnak elmeséltem, 1984 –be, Alaszka felé tartva, azonnal vette a lapot. De nem csak neki írunk, tette hozzá kajánul mosolyogva, hanem a kapitánynak is. Így kapott emlékeztetőt júliusban zászlós elvtárs Alaszkáról, hogy mi, én főleg, nem felejtünk. Szerettem volna látni az arcát, amikor a képeslapot kézbe veszi. Mivel ez nem adatott meg, augusztus hónapban, eszünkbe jutott a Bahama szigeteken, hogy nem árt nekik onnan is írni egy másik lapot. Olyan jól hangzik. Mi meg postáztuk.
MILOVAN Vancouverben él és előkerítette nekem tavaly a kapitányunk mobil számát. Hogy ezt, hogyan vitte véghez, ne kérdezzék? Nem tudom. Én meg tárcsáztam a számot.
Az óta már nem létezik sem az ország, sem a hadserege, melyben én oly boldogan töltöttem el életem tizenegy hónapját, de léteznek az emberek.
Kapitány hallván a számára is ismerős hangot, meglepetésében elérzékenyült. Ő ott maradt Szlovéniában, mert minden oda kötötte. Harminc év múlt el az óta, meséltük egymásnak. Szétszórt bennünket az élet. Csak a közös emlékek kötnek össze bennünket.
