A mögöttünk fölszaporodott évek előnyeiről is, ne csak a hátrányait! Az ember a lejtő túlsó felén bátrabban választhat alig járt ösvényt, vagy akár a maga köré húzott körön belül maradhat. Egyedül is elégedettségben élheti a maradék idejét, föltéve, ha szerencsés és egészséges, és segítség nélkül boldogul. Mivel már megtette azt, amit a többiekért kellett, előveheti a saját vágyait – ha emlékszik még rájuk! Lelkifurdalás nélkül bújhat sokadszorra a kedvenc regénybe, zavartalanul alhat ebéd után, napokig vesződhet egyetlen verssoron – senkit sem rövidít meg vele.
Nappalra sem kötelező elrakni az ágyneműt, ráhagyhatja a küszöbről lecsúszó szőnyegre, hogy majd megigazítja máskor. Vagy kidobja, mert eleget idegesítette már.
Gombszemű újabban az inkább kívánt édesség helyett ilyenekkel traktál, és azt mondja, hogy a tortától csak hízunk, fölösleges luxus. Fényűzés, mint bizonyos szempontból ez a mostani életszakasza. Újonc a szabadságban, de kételyei ellenére is élvezi a visszavonulást. Még túlságosan közel a vegyes érzelmekkel járó utolsó munkanapjának emléke, és az első nyugdíjra várakozás furcsa érzése sem múlt ki belőle, de jó ez, mondja, nem fáj, hogy kilökte magából a nélküle is továbbműködő gépezet. Fiatal kora óta készült az öregségre, de nem anyagi téren tartalékolt, azt elvitte a család: magának terveket hozott át, gondolatokat, és igyekezett a késői évekre tekintettel beosztani az életerőt. Könyvekre és a számítógépeire költött, de ezek a szellemi biztonság kellékei, nem pénzre váltható javak. Sajnos, megtapasztalta, hogy ha éhes, mit ér a könyvtárnyi könyv! És a bélyegeket is hagyjuk! Utóbbiak nagyját megette a penész, a fiatalok mást gyűjtenek, az öreg gyűjtők kihalófélben – így ez sem aranytartalék. Amikor megszorult, és egy utazótáskányi könyvet eladott volna – kenyérre kellett! –, kiderült, hogy ami neki a nélkülözhetetlen szellemi táplálék és felbecsülhetetlen érték, az a használt könyvek piacán csekélység. Otthonról annyiért, amennyit kapott, nem adta volna, de Szegeden kellett a jegyre visszafelé. Nem bánta a kirándulást, legalább sétált a Tisza-parton, megkereste a régi helyeit, némelyikének nyoma sem maradt, némelyik cseppet sem változott. Időtálló dolgokhoz kellene kötni az emlékezésre érdemes pillanatainkat, mondta, és azt is, hogy erre a fölismerésre hetven körül már késő.
Az utoljára harminc éve mázolt padláson már nem a porcelán bili, sántító suszterszék, szúette képkeretek, éjjeliszekrény, szétszáradt fateknő, lyukas zsétár, molyette posztókabát, a por alól is kéklő permetezőkabát, csontkemény lószerszámok sorakoznak, lógnak a rozsdás szögeken, hanem a kiöregedett vagy elromlott porszívó, rádió, elektromos óra, képernyők, billentyűzetek, nyomtatók, de az első laptopból is ott halt ki végleg az elem. A jobb világban az elején fölsorolt tárgyakat az ócskás ingyen vihette volna, mégis adott értük, de a halott számítógépek és a többi lom elhordásáért már neki kellene, hogy fizessen.
… és az utóbbi időben hidegen hagyja mindenféle rémhír! Távoli földrengés, közelgő világvége, vagy a tudományosan megalapozott adatokkal alátámasztott sötét jövőnk. És még az is, hogy minek, mennyit megy föl és mikor az ára! Így védekezik, mert ha ő saját magára nem vigyáz, akkor ugyan ki más óvná az őrülettől? Ha komolyan veszi a rendszeresen adagolt borzalmakat, akkor a nyomukban támadó fölháborodás, együttérzés, sajnálkozás, döbbent, egyszóval az érzelmi megrázkódtatások sorozata akarata ellenére még az álmait is meghatároznák, és végül minden terét eluralva tömény és állandó félelemként nyomorítanák, tolnák a ködös, szürke telekben amúgy is rendre rátelepedő búskomorság felé. Kikapcsolta a tévét, nem hallgat rádiót, így hárítja a végleteket. Mert sem a hírekből napi ritmusban látott, hallott emberi nyomor, gyarlóság, bűn és szenvedés, sem az azokat követő filmek bugyuta, felszínes, túlságosan könnyen elérhető pillanatnyi mákonya nem érdekli tovább. Így próbál túlélni, ha már másokon nem segíthet.
