Tizenhét éves középiskolás voltam, amikor 2003. március 12-én meggyilkolták Zoran Đinđić miniszterelnököt. Derült égből villámcsapásként ért a hír az iskolapadban, jóllehet nem mindenben értettem vele egyet. A temetésére is emlékszem, szombati nap volt, a B92 csatornán néztem a közvetítést, és máig visszhangzik a fülemben egy mondat. Akkoriban Görögország töltötte be az Európai Unió soros elnökségét, külügyminisztere, Jórgosz Papandréu Đinđić sírjánál így szólt: „Barátként ígérem neked, Zoran, hogy nem kímélem erőimet, és minden tőlem telhetőt megteszek Szerbia európai csatlakozásának előmozdításáért.”
A temetés napjától számítva több mint hat és fél év telt el, amikor 2009 decemberében Szerbia végre formálisan is benyújtotta uniós csatlakozási kérelmét. Akkoriban sokan úgy gondolták, a folyamat innentől felgyorsul, és legfeljebb néhány év választ el bennünket attól, hogy valódi tagállammá váljunk.
Most, tizenhat évvel később, Szerbia európai útja továbbra is az ígéretek és feltételek váltakozó rendszere maradt. Brüsszel minden évben kijelöl egy új prioritást, egy újabb „kötelező lépést”, ami nélkül nem lehet előrehaladásra számítani. Hol a jogállamiság, hol a médiahelyzet, hol a választási szabályozás kerül a zsarolás középpontjába, és amikor valamelyik területen Brüsszel szerint végre történik érdemi elmozdulás, azonnal megjelenik a következő elvárás. Így lett az elmúlt évek egyik legfontosabb üzenete a választási körülmények javítása.
Miközben a szerbiai törvényhozás igyekszik javítani a választási rendszeren, az EU irányából érkező visszajelzések szinte rendre arról szólnak, hogy „ez még nem elég”, „több kell”, „mélyebb reform szükséges”. A kérdés egyre élesebb: Szerbia valóban a választási rendszer minősége miatt nem léphet előre, vagy Brüsszel egyszerűen mindig nyitva akar tartani egy újabb feltételt? Éppen ebben a bizonytalansággal teli környezetben készült el nemrégiben az egységes választói névjegyzékről szóló törvény módosítása, amely az EBESZ Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Hivatala (ODIHR) ajánlásaira épül, továbbá többkörös parlamenti és civil egyeztetés után került a képviselők elé. Ezek valóban rendkívül fontos lépések, hiszen a módosítások célja a választói névjegyzék átláthatóbbá tétele, a hibák elhárítása és az eddigiekben fennálló visszaélési lehetőségek kizárása. Mindez kétségtelenül az igazságos választásoknak az alapja. A törvény olyan ellenőrző mechanizmust hoz létre, amelyben kormánypárti, ellenzéki és civil delegáltak együtt vesznek részt, vagyis a folyamat szélesebb és átláthatóbb felügyelet alá kerül.
Hasonló a helyzet a REM Tanácsának megválasztásával is. A testület előző összetételének mandátuma 2024. november 4-én járt le, ezt követően pedig a parlament új, nyilvános pályázati eljárást indított a Tanács újjáalakítására. A folyamat az idén tavasszal kapott új lendületet: április végén indult meg az újraválasztási eljárás, amely végül több hónapnyi procedúra után november 12-én jutott el a szavazásig. A köztársasági képviselőház ezen az ülésen nyolc új tagot meg is választott, a nemzeti tanácsok számára fenntartott kilencedik hely azonban üresen maradt. Ezzel kapcsolatban érdemes rámutatni, hogy a jelöltállítás folyamatát az elmondottak értelmében erős külső és belső nyomásgyakorlás kísérte. A szavazást megelőző napok nyilatkozatai szerint nemzetközi szereplők, ellenzéki csoportok és külföldről finanszírozott, balliberális civil szervezetek igyekeztek befolyásolni az eljárást, így a nemzeti tanácsok koordinációs testülete által támogatott magyar nemzetiségű jelölt végül nem kerülhetett a parlament elé. A parlamenti többség ezt követően helyreigazította a visszás helyzetet, hiszen abszurd lett volna figyelmen kívül hagyni a nemzeti tanácsok elsöprő többségének döntését. Ez azonban szemet szúrt a nyilvánosság által függetlenként számontartott négy tanácstagnak, akik tiltakozásképpen pénteken benyújtották lemondásukat. Reakciójuk jól jelzi, mennyire eltérően ítélik meg egyesek a folyamat tisztességességét: ami a nemzeti közösségek/kisebbségek számára demokratikus legitimációt jelent, azt bizonyos körök politikai vereségként élték meg. A nemzeti kisebbségek számára fenntartott hely betöltése így továbbra is nyitott kérdés, és az eljárás folytatásra vár, hogy a testület végleges összetétele mielőbb kialakuljon. A történtek ugyanakkor hitelesen szemléltetik, hogy Szerbia európai útján nem csupán jogszabályi kérdések és technikai feltételek sorakoznak, hanem folyamatos politikai nyomásgyakorlás is, amely újra és újra átírja a játékszabályokat.
A választási rendszer jobbá tétele fontos és szükséges lépés, de önmagában aligha hozza közelebb Szerbiát az európai tagsághoz. Reálisan nézve Brüsszel minden teljesített feltétel után újabbakat jelöl ki, így az integráció sokszor inkább tűnik mozgó célpontnak, mint elérhető célnak. Az ország most elvégezte a maga feladatait, az itt a fő kérdés, hogy az Európai Unió mikor lesz hajlandó végre egyértelműen megmondani, hol van az út vége.
Nyitókép: Fotó: Ótos András
