2024. május 26., vasárnap
GYŰRŐDÉSEK

Küzdelem a magyar intézményekért

325 éve kötötték meg a karlócai békét III.

A Tardy Lajos szerkesztésében 1977-ben megjelent Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról című kötetben olvasható a Szászsebesi Névtelenként ismert Magyarországi György – Georgius de Hungaria Értekezés a török szokásairól, viszonyairól és gonoszságáról 1438–58 című munkájában így mutatta be az Oszmán Birodalom fenyegető veszélyeit: „Avagy tán nem látjuk azt a nagyon vérengző fenevadat, Krisztus keresztjének ellenségét, ezt a legkegyetlenebb sárkányt?! A leghitetlenebb törökök szektáját értem ezen, amely valamennyi keleti terület letarolása után, s azt követően, hogy a keresztény nép végtelen tömegét, a hitetlenségének mérgét reá lehelve, megfertőzte, immár Itália határához közeleg, s teljes erejével a római egyház romlására tör, mert ez az egyház az egyetlen, amelyet még meghagyott. […] Ám ez a gonosz szekta nem erőszakkal, hanem a hosszú időn át tartó szokással veszi el a szabad akaratot, miközben megtöri a szív szilárdságát, legyőzi az állhatatosságot, és akkora válságba borítja az ember értelmét, hogy megfertőzötten és legyőzötten végül is arra kényszerül, hogy gyalázatosan megtagadja azt a hitet, amelyért korábban kész volt meghalni. Ki az, aki képes kikerülni e hatalom gonoszságát?” Magyarország és a magyar királyság 1526-ban bekövetkezett bukása utáni másfél évszázad során erre a kérdésre kereste a választ Szent István egykori birodalmának minden lakója.

Molnár Antal Kereskedelem és katolikus egyház a hódolt Magyarországon című, 2000-ben megjelent elemző tanulmányában kimutatta, hogy a városi felekezetképződés legjelentősebb társadalmi közegét a hódoltsági területeken a kereskedők jelentették, „akik a feudális struktúrák hiányában a lakosság gazdasági-társadalmi elitjét képezték”. A kereskedők egyre gyarapodó rétege a saját birtokainak megtartásán és irányításán, a gazdálkodási feltételek javításán szakadatlanul munkálkodó közép-paraszti közösségben lelkes szövetségesekre lelt. E két közösségnek köszönhető, hogy az ország középső részein megjelent az „öntudatos – gazdasági sikereire hivalkodóan büszke, a környező világ dolgaiban jól tájékozott és eligazodó, önálló elképzelésekkel rendelkező, saját közösségét megszervezni képes – parasztság” – írta Szakály Ferenc Gazdasági és társadalmi változások a török hódoltság árnyékában (1994) című könyvének A társadalom felső régiói című fejezetében. Ez az új arculatú magyar paraszt-polgárság a XVII. században a magyar földesúri és hatósági felügyelet nélkül maradt hódoltsági települések közösségeiben alakult ki.

„Elsősorban az ő erőfeszítéseiknek tulajdonítható, hogy a tulajdonképpen jogszolgáltatási és közigazgatási űrbe került hódoltsági magyar települések élete zökkenőmentesen folyt tovább” – írta tanulmányában Szakály Ferenc, majd hozzátette: a korabeli följegyzések tanúsága szerint a helyi közigazgatási hivatalok működése folyamatos volt.

A magyar mezővárosok kulturális és gazdasági életében volt annyi erő, hogy a hódoltság másfél évszázadában – amikor működésük során nem támaszkodhattak a magyar állami hivatalok erőforrásaira – mindvégig megőrizték szuverenitásukat. A XV. század második és a XVI. század első felében szabad királyi városok sorába emelt Pest, Szeged, Újlak és végül Lippa példája is azt bizonyítja, hogy a gazdasági erőforrásokkal és kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkező mezővárosok biztató eljövendő korok elé néztek.

Hanyatló korszakát élte viszont a vármegyei arisztokrácia, akiknek birtokai határánál megszűnt az állami és helyi hatóságok befolyása. Főispánként megkapták egykori megyéjük állami adóját, s ebből jelentős magánhadsereget tartottak, „kisajátították a rendi méltóságokat és a vezető katonai pozíciókat”, a végvári katonaság egésze, vagy igen jelentős része az ő irányításuk alá tartozott. Erőforrás volt ez ahhoz, hogy a nemesi vármegyék a XVII. század második felére erős, öntudatos, politikailag is kezdeményező képes intézménnyé nőhettek.

Kiváló példája a nemesi fölemelkedésnek és a közhivatalnoki érdemek gyarapításának az 1498-ban Budán született báró nádasdi és fogarasföldi Nádasdy Tamás magyar nagybirtokos főúr, aki 1537-től Horvátország és Szlavónia bánja, Vas vármegye főispánja, 1542-től a Magyar Királyság országbírója és katonai főparancsnoka, 1554-től a Magyar Királyság nádora, aki korának egyik legműveltebb, legszínesebb életutat bejárt politikusa és egyik legtehetségesebb diplomatája, a török elleni háborúk sikeres hadvezére volt.

Mint Horvátország és Szlavónia bánjának, az ő hatósági felügyelete alá tartozott a déli magyar-horvát határokon, és azok előterében bő száz esztendeig oly sikeresen helytálló, a török hadak betörései és szabad portyái ellen védelmező végvárrendszer szervezeti munkájának és tömegerejének a biztosítása. Ezekben az erődítményekben 1541 után a hódoltsági területeken birtokaitól megfosztott magyar parasztság bő egy évszázadra menedéket, szolgálati lehetőséget talált.
Szakály Ferenc Gazdasági és társadalmi változások a török hódoltság árnyékában című könyvének A végvári katonaság „socializációja” című fejezetében elmondta: a végvárak kapitányi és tisztikara ugyanazon bene possessionatus köznemességből verbuválódott, mint a nemesi vármegyék tisztségviselői. A magyar hatóságok – nem rendelkezvén külön apparátussal – a vármegyék mellett a végvárakat használták társadalomszervező és közigazgatási végrehajtó szervként. Ez annyit jelentett, hogy a végvári katonaság korábban többé-kevésbé társadalmon kívüli közösségéből a török hódoltság idején – annak következtében – vált a magyarországi társadalom karakteresen önálló részévé. A központi hatalom annyiban pártolta ezek területvédő törekvéseit, hogy szolgálataikért szívesen adományozott a közrendű végváriaknak nemességet, és engedett át üresen maradt területeket és birtokokat, ahol azután a közigazgatási intézmények megszervezése is rájuk tartozott.

Szakály Ferenc könyve tanúságaként hangsúlyozta: a török hódoltság idején bármilyen lelkiismeretesen végezte is munkáját a birtokán gazdálkodó paraszt, az árúját szállító kereskedő, a közössége sorsáért aggódó egyházi méltóság vagy közhivatalnok, a későbbi évszázadok során „keservesen hiányzott minden, a török korban felégetett parasztporta, megbénított munkáskéz, ki nem fejlődött városcsíra, elrabolt értéktárgy, délkeletre szivárgott tőke, valamennyi, a jobb minőségű emberi létre irányuló meghiúsult törekvés”.