Hattyúnyakú görény – ezzel az abszurd képpel írta le Illyés Gyula a hattyúnak, azaz a költészetnek a görény, vagyis a politika általi megerőszakolásából születő irodalompolitikát. Nem kell ahhoz diktatúrában élni, hogy nap mint nap találkozzunk ennek a hibrid állatfajnak a végtermékeivel: a legutóbbi nagy visszhangot kiváltó esemény Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetésének kísérlete volt, amely komoly diplomáciai feszültséget okozott Magyarország és Románia között, ezért a román hatóságok – formai hibára hivatkozva – vissza is vonták a szertartás megtartására vonatkozó, korábban kiadott engedélyüket. Kövér László minderről azt mondta, hogy a szülőföldjén való újratemetés az emigrációban elhunyt író végakaratának megfelelő kegyeleti aktus, ezért nem kíván ideológiai vitába bocsátkozni romániai kollégáival. A Magyar Országgyűlés elnöke a vasárnapi megemlékezésen is felszólalt, s úgy fogalmazott, győzelemre rendelt az a nép, amelynek olyan fia van, akinek a hamvaitól is félnek.
Az egyik oldalon tehát ceaușescui időkre hajazó hajtóvadászatról beszélnek, a másik oldalon pedig „intézményes bohóckodásról és radikalizálódásról”. Hogy mi ennek az oka? Nyirő írásaiban a kisebbségi sorsba kényszerült romániai magyarság nemzeti öntudatának megtartása érdekében egyfajta romantikus székelymitológiát igyekezett megteremteni, melynek legtöbb elemét a balladákból merítette: témái tragikusak, szereplői stilizáltak és idealizáltak. Valószínűleg ez a gondolkodásmód és Székelyföld visszacsatolásának reménye vitte közel Szálasiékhoz, és sodorta a hírhedt soproni nyilas országgyűlésbe. Erre utal egyik Keleti Újságban közölt 1941-es cikke is: „Goebbels miniszter, ez a fiatal, ragyogó homlokú, egész lényével értelmet, zsenialitást sugárzó, rendkívüli kultúrájú, csendes szavú, mozdulataiban finom, de tetterős férfi belépik (sic!) a Hotel Elefánt kerti termébe. (…) Az ebédnél közelebb jutok hozzá. Nem tudom, mások mit gondolnak, de bennem az a kérdés kavarog, azt szeretném kiolvasni belőle, hogy e csodálatos koponya mögött rejtőző, egész Európát, sőt, a világot tekintő nagyvonalú koncepcióban hol van az én hazám?”
Pomogáts Béla irodalomtörténész, aki a két világháború közötti és az 1945 utáni magyar irodalom, valamint az erdélyi és a nyugati magyar irodalom történetével foglalkozik, így nyilatkozott a Nyirő-ügyről: „Nem örülök, hogy politikai argumentáció közepébe került. Néhány éve szülőhelyén, Székelyzsomboron szobrot állítottak neki, az ünnepségen a románok is ott voltak. Amikor a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó a 2000-es évek közepén elkezdte kiadni a műveit, semmi kifogás nem érkezett ellene. A temetés körüli feszültség azért van, mert a magyar közéleti szereplők provokatív ügyet csináltak belőle, ügyetlenül kezelték. Ha nem az erdélyi magyar revízió apostolaként, hanem egy erdélyi íróként kezelnék, nem volna ez az egész. Nyirőnek több cikke is foglalkozott a székely–román együttműködés fontosságával például a Pásztortűzben vagy az Erdélyi Helikonban. Nagyon sajnálom, hogy az író egy szélsőséges magyar és egy szélsőséges román álláspont ütközésének lett az áldozata.”
Úgy néz ki, ha irodalom és politika összefonódásáról van szó, nem mindig lehet eldönteni, ki a hattyú és ki a görény. De nem is biztos, hogy érdemes.
