Vélemény

Nagyböjt kezdetén több tanulságos történet jut eszembe, amelyen jó eltöprengeni.

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy napjainkban Marko Čudić a magyar irodalom egyik legnagyobb népszerűsítője Szerbiában, pontosabban a szerb nyelvterületen, és fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy a szerb olvasók minél jobban megismerjék a magyar irodalom kiemelkedő alkotásait. A Belgrádi Egyetem Filológiai Kara Hungarológiai Tanszékének tanáraként a magyar nyelv és irodalom iránt érdeklődő fiatalokat oktatja, fordításainak köszönhetően pedig a magyar irodalom több klasszikus, illetve kortárs szerzője jelent meg a szerbiai könyvesboltok polcain.

Nem tudom, hogy a polgárok közül pontosan mennyien követték mostanában országunk közéletét. Ha kevesen is voltak, Aleksandar Vulin védelmi miniszter gondoskodott róla, hogy a férfilakosság jelentős része most élénk figyelemmel kísérje a belpolitikai híreket.

A tavalyi év derekán – hosszú éveken át tartó párbeszéd, időhúzás, konfliktuskezelés, problémaokozás, majd -rendezés után – felmerült egy a pristinai és belgrádi vezetők által is megszellőztetett javaslat, melynek értelmében a végleges megoldást a Szerbia által déli tartománynak, Koszovó által független államnak tekintett területen új határvonal megrajzolása jelenthette volna. Azzal, hogy mindenki kapott volna, s mindenki el is veszített volna valamit, ahogyan azt a szerb államfő is sokszor elmondta a mögöttünk álló hónapokban.

A karácsony és a húsvét után talán a nőnap az az ünnepünk, amellyel szocializációnk folyamán a legkorábban megismerkedünk, és elsajátítjuk a hozzá kapcsolódó szokásokat. Már az egy-két éves fiúcskák kezébe virágot adnak, mondván, add oda anyának, esetleg a nagymamának, vagy éppen egyik-másik nagynéninek, és mondd, hogy gratulálok.

Egy alkalommal Jézus, amikor Jerikóhoz közeledett, egy vak koldus ült az út szélén és kéregetett. Hallotta, hogy nagy tömeg vonul el arra, megkérdezte hát, hogy mi történt.