Az ünnepi időszak eddig minden társasházban új élményekkel gazdagította a szürke városi hétköznapokat számomra, főleg ilyenkor, a zord és hideg időben.
Találkoztam már a lépcsőházban megpihenő vendéggel, aki Szent Miklós védőszentjének ünnepét olyan sikeresen megülte, hogy tágítani sem bírt vendéglátója lakásától.
Ott volt a kommunista szomszéd is, aki lelkiismeretesen, mindkét karácsony alkalmával szocialista dalokat és különböző indulókat bömböltetett, miközben egy letűnt kor országának zászlaját tépdeste udvarában a zord szél.
Mégis, tavaly volt talán a legjobb, illetve legmeghittebb az ünnepi hangulat.
Tudniillik, nagy tisztelője vagyok az emberi őszinteségnek. Annak az ártatlan őszinteségnek, amely leginkább csak ittas állapotban árad.
No, pont ilyen borgőzös állapotban vetődött be mellém egyszer a százéves liftbe az egyik szomszéd. Kezében egy zacskót lóbált, amelynek tartalma (pár darab paprika és néhány fej hagyma) minden egyes mozdulatával a lift falának, illetve ajtajának repült.
– Látom ám szomszéd, te is bevásároltál. Igen, meg kell ülni ezeket a szerencsétlen ünnepeket, de kegyetlenül ám! Neki kell menni a bevásárlóközpontnak, mint bolond borjú az anyjának, teli pénztárcával, és uccu neki! Az nem baj, ha aztán nem lesz miből fizetni az áramot… Ugyan. Az sem baj, ha kimarad a hagyma meg a paprika és a családfőt kell érte elzavarni a boltba! Az meg útközben megéhezik – magyarázta a magas, szakállas, mégis jámbor arcú, de bődületesen mély hangú fickó. Csak most láttam, hogy a szabad keze sem szabad, abban egy félig elfogyasztott csípős paprikát szorongat, gondolom, attól (meg az alkoholtól) volt annyira vörös a képe, meg picit könnyes a szeme. Egy könnyed mozdulattal zsebébe csúsztatta a paprikát, amelyben egy szintén megdézsmált fej hagyma is rejtőzött.
Mire válaszoltam volna bármit is, a szomorú szemű óriás emeletéhez értünk, aki gyorsan ki is lépett a liftből és csak ennyit mondott:
– Sohase bízd magad teljesen a feleséged kegyelmére, mert éhen maradsz!
Azóta sem hallottam ekkora bölcsességet.
