(fotó: Az újvidéki múzeum archívuma)
Valamikor a 19. és a 20. század fordulóján az újvidéki promenád nem a folyóparton, hanem a város szívében levő, a mai Duna parkkal párhuzamos utcában volt, ahol a Duna holtágából visszamaradt tószerűség mellett sétált a város apraja-nagyja. Abban az időben ezt a városrészt a hivatalos iratokban is promenádnak vagy sétatérnek, sétánynak nevezték, amely a város tavaszi és nyári társadalmi életében fontos szerepet töltött be, mert akkor más jelentősége volt a színházba járásnak, korcsolyázásnak, evezésnek, kerékpározásnak, báloknak és a társas esteknek is.
Az újvidéki sétány elődje az egykori hídfősáncot övező akácos, nyárfás, árnyas út, melynek kiszélesített részeire padokat szereltek. A visszaemlékezők állítása szerint a meleg nyári napokon kellemes volt a séta az árnyas fák alatt. A későbbiekben a „sétány” megnevezés a már említett helyre, az abban az időben a város ütőerének számító, a Duna utcát a dunai kikötővel, majd a gőzhajóállomással összekötő út melletti fasorra vonatkozott. Tulajdonképpen a sétány jelentősége 1831-ben nőtt meg, amikor megindult a rendes gőzhajójárat Bécs, Pest és Újvidék között, majd 1836-ban az első gőzhajóállomás volt az, ami a város lakóit a sétányra vonzotta. A sétányon 1853-ban engedélyezték az édességek árusítását, és akkor létesült ott vidámpark is. A sétányon árusító kioszkok gyakran váltak a városi suhancok tréfás „kirámolásainak” áldozataivá, ezért már 1857-ben a sétány őrének tisztsége is szerepelt a városi tanács fizetési listáján. 1856-ban új fákkal gazdagították a sétányt, és erre a célra a városi kertészek piramidális nyárfákat szerettek volna beszerezni egy rumai faiskolából, de onnan csak kanadai nyárfákat tudtak szállítani.
Amint láttuk, a sétány nem volt mindig a békesség oázisa, így 1870-ben a városi rendőrkapitánynak arról tettek jelentést, hogy már huzamosabb ideje megfigyelték: a péterváradi tiszt urak a töltésen lovagolnak, és egy közülük a „városi Sétány kellős közepén is vágtázott s mindez mellett ugyanennek a kaszárnyának a katonái a folyóból vizet merítő szolgálólányokkal illetlenségeket követnek el”. Ezért a jelentéstevő azt követelte, hogy a péterváradi parancsnokság tiltsa meg a bakáknak a sétányon való tartózkodást, és intse őket „illendő viselkedésre”.
A városi tanácsnak gondoskodnia kellett a sétány rendszeres kaszálásáról is, melynek jogát nyilvános árverésen ítélték oda, és az ebből származó jövedelem a városi pénztárt illette. A sétányon 1886-ban ástak kutat, 1889-ben pedig Mészáros Gáspár szenátor arról tájékoztatta a városi tanácsot, hogy milyen módon adták bérbe a vendéglátó-ipari létesítményeknek alkalmas helyeket a sétányon, amelyekből a sétány karbantartására fordítandó 1200 forintot elő lehetett teremteni. Mindenesetre cukrászda, söröző és étterem nyitása a sétányon jövedelmező lehetett mind a bérlőknek, mind pedig a bérbeadónak. Ilyen módon jutott Hajek Fülöp cukrász 1897-ben kioszkhoz, melyről képeslap is készült.
A sétány az újvidékiek közkedvelt helye lett, és talán ezért fordul 1886-ban „alázatosan” az Újvidéki Kerékpáregylet a városatyákhoz, hogy ez a sport közkedveltté váljon a fiatalok körében. Ekkor még a sporteseményekhez a katonai zenekar nyújtotta a zenei aláfestést, majd a későbbiekben a sétány kiszélesítésével és a Duna park rendezésével a sétányon és a parkban való muzsikálás állandósult, szokásossá vált. Az újvidéki sétány fénykorát 1900-ban élte, amikor egy újabb bővítést követően 28 gázkandelábert helyeztek el, majd 1903-ban „photoplasztikus pavilon megnyitásával” szerették volna gazdagítani a szórakozási lehetőségeket, de azt a városi törvényhatósági bizottság akkor „közrendészeti szempontból” veszélyesnek ítélte. Az újvidékieket azonban ennek a „photoplasztikus pavilonnak” a hiánya nem nagyon zavarhatta, mert legszebb ruhájukat felöltve mutatták meg magukat és családjukat a városnak ezen a közkedvelt pontján, ahol az erős napsütéssel szemben selymes anyagokból készült napernyőkkel védekezve sétáltak nap mint nap a hideg napok beálltáig.
