Az Újvidéki Múzeum archívuma
Minden településnek, de különösen a vízparton épülteknek megvannak a sajátos nyári szokásai, amelynek a fürdőzés és a vízparti hűsölés elválaszthatatlan részét képezik. Az ilyen városok közé tartozik Újvidék is, amelynek nyári életszokásaira, társadalmi életére a Dunának mindig nagy hatása volt. A dunai fürdőzésről a levéltári adatok először a 19. század első felében szólnak, igaz, akkor még a Duna szerémségi partján lévőkről, majd nemsokkal ezután a Hídfősánc környékén, lévő hordókra erősített fából ácsolt fürdőkről, ahova a belvárosban lakók jártak. Ezt az uszodát és úszóiskolát minden újvidéki Schwimmschul néven ismert, amelynek helyét ezen a szakaszon, a folyó gyors sodrása miatt, a városi hatóságok gyakran cserélgették, mert régebben, a mai limáni strandot, avagy partfürdőt, a folyó szabályozását megelőzően, nehezen lehetett megközelíteni.
A Duna mellékágainak kiszárítását követően azonban a folyóparton, így a Felső-Limánnak nevezett partrészen is, homokzátonyok keletkeztek, melyek különösen alkalmasak és közkedveltek lettek az újvidéki fürödni vágyók számára. Ezért már 1856-ban a városi elöljárók arra kérték a városi rendőrkapitányságot, hogy a kamanci rév alatti fürdőhelyre járőrt küldjön ki, aki a „civil” fürdőzők holmijára vigyázna. Ez a partfürdő 25 láb hosszú és 9 láb széles volt. A fából ácsolt épületek és kabinok felépítésére az első árlejtést a város 1884-ben folytatta le, és így az egykori állatitató hely, amely a Duna által a túlpartról ide lerakott homokból keletkezett, 1911-ben hivatalos városi partfürdő lett.
A városi partfürdő műszaki leírása 1912-ben készült el, ettől kezdve nevezték a kamanci rév alatti partfürdőt Strandnak, amely 500 méter hosszú és 60 méter széles volt. A Strand egy enyhén lejtős homokos részből és a felette elterülő fűzfásból állt. A fűzest könnyen lehetett „parkírozni”, a homokos rész pedig csak némi „nivellírozást” igényelt, a homokszemek nagysága strandnak megfelelő volt, ezért a fürdő rendezéséhez csak kis befektetésre volt szükség. Ennek a helynek az volt az előnye, hogy itt még a Duna vizét nem szennyezte be a városi szennycsatornából a folyóba vezetett szennyvíz, és innen a Ribnjaknak nevezett túlparti részre és a kamanci parkra gyönyörű volt a kilátás. A Strand, a leírás szerint közel volt a városhoz, „ Széchenyi utcai utolsó villamosmegállótól csak mintegy 1, 4 kilométerre”.
A mintegy 350 méter hosszúságú partszakaszból, 150 méter volt a közös fürdő terület, a női fürdő hosszát 50, a gyerekfürdő 50, az ingyenes népfürdőt pedig 100 méter hosszúságban, míg a Strand átlagos szélességét 130 méterben határozták meg. A fürdő épületei és a kabinok, a füzesben 30 méter szélességben volt található, a homokos part 30 méterre terjedt ki, míg az úszni nem tudók számára 35, a jól úszók számára pedig szintén 35 méter szélességű teret biztosítottak. A Strand felszereléséhez tartozott a fürdőt övező fakerítés, valamint a női fürdőt elválasztó, hordókra erősített, a folyóba benyúló kerítés is, és ide tartoztak még a fából ácsolt kabinok, a zuhanyok, a tornaszerek, egy csúszda, és egy facölöpökre épített teraszos vendéglő is. A fürdővendégek biztonságára 3 mentőcsónak és legénysége vigyázott.
Ennek a dunai strandnak a rendezése és felszerelése a városnak 35 000 koronájába került, és a tervek szerint 9 munkás alkalmazásával üzemeltették volna. A számítások szerint ahhoz, hogy a strand működése jövedelmező legyen, évente 100 napon keresztül, naponta mintegy 150 fürdővendéget kellett fogadnia. Ebben az esetben a Strand bruttó jövedelme a befektetett tőke 10 % lett volna, ami 3500 koronát tett ki. Mindenesetre a Strand működtetése akkor is, mint ahogyan napjainkban is, jövedelmező lehetett, és jövedelmező ma is, hiszen az egykori állatitató nemcsak Újvidék legkedveltebb nyári színhelyévé, hanem Európa hírű fürdőhelyévé nőtte ki magát.
