Az egyházak és az ’56-os forradalom címmel tartotta meg nagy érdeklődést kiváltó előadását, dr. Zakar Péter történész, a szegedi Gál Ferenc Főiskola Társadalomtudományi és Szociális Karának dékánja szerdán este az Apáczai Diákotthonban (AD). A rendhagyó történelemóra-sorozat is a tanár úr közreműködésével, a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásért Alapítvány támogatásával jött létre, a Vajdasági Magyar Pedagógiai Egyesület szervezésében. Kraszulyák Zalán ötletgazda, az AD munkatársának köszöntőjét, Szilágyi Zoltán, a SZRKE püspöki segédlelkészének áhítatát (Lukács 4,1-13) követően, Zakar történész a felvezetőjében, a múlt század, az újabb kori magyar történelem meghatározó eseményének – az ’56-os forradalomnak – tragikus előzményeiről és következményeiről beszélt, főleg egyházi vonatkozásban.
A II. világháború után a rendszer ellenzékének számított az egyház, főként a katolikus. Az 1945-ös, a kommunistákra nézve lesújtó eredményű választások kimeneteléhez hozzájárulhatott Mindszenty József hercegprímás körlevele. Ebben az időszakban ítélnek el, összeesküvés vádjával, 70 papot, 12 apácát. Mindszentyt 1948 karácsonyán tartóztatják le, megalázóan kínzó vallatások után, 1949-ben életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélik. Ezt megszakítva 1955-ben Felsőpeténybe, házi őrizetbe vitték. Részletesen elemezve ezt az időszakot, Zakar történész beszélt a kommunista ideológia félrevezető „békepolitikájáról”, amellyel azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy az új hatalom „együttműködésre” törekszik az egyházzal. „Békepapi mozgalomnak” nevezik, mint mondta, az egyházon belül az akkori államnak cinikusan megtévesztő viszonyulását. A rendszer megtalálta ugyanis azokat a papokat minden egyházban, akik hajlandóak voltak a diktátum szerint hirdetni az igét. Az állami egyházügyi hivatal beavatkozott mindenbe, még a liturgikus kérdésekbe is. Általános feladat volt az emberek „leszoktatása, lenevelése” az egyházról.
A forradalom előkészítésébe, mint mondta, a katolikus egyház nem vett részt, mégis szinte az elsők között tömegesen szabadítják ki a papokat és az apácákat. Mindszentyt 1956. október 31-én népes csoport, köztük katonák kísérik Budapestre. A nemzethez és a világhoz intézett beszéde 1956. november 3-án hangzik el a rádióban… Másnap, mint tudjuk, vérbe fojtja az újra bevonuló szovjet túlerő a tankjaival a szabadságharcot és forradalmat. Mindszenty az amerikai nagykövetségre menekül, itt kap menedékjogot. Megállapodással hagyja el Magyarországot 1971-ben. Utolsó éveit Bécsben töltötte, s itt fejezte be emlékiratait. Ennek rövidített változata először Kanadában jelent meg 1974-ben. Magyarországon is csak válogatás jelenhetett meg belőle 1989-ben. Mindszenty József bíboros visszaemlékezéseit teljes egészében tavaly adta ki a Magyarországi Mindszenty Alapítvány Emlékirataim címmel. Ebből idézett, pontosabban a rádióban elhangzott beszédéből, ma is elgondolkodásra késztető szemelvényeket Zakar történész. Azért is, mert esetenként szándékosan félremagyarázták azokat. Sokak számára nem voltak meglepőek Mindszenty első mondatai, a vétkesek azonban azt is sejtették, mit jelenthetnek:
„Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó, a múlttal szakítva, őszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom: nem kell szakítanom a múltammal. Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam a bebörtönzésem előtt. Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyőződésem mellett, mint nyolc éve, bár a fogság megviselt. Azt sem mondhatom, hogy most már őszintén beszélek, mert én mindig őszintén beszéltem, vagyis kertelés nélkül mondtam azt, amit igaznak és helyesnek tartok. Ezt csak folytatom itt, amikor közvetlenül, személyesen, tehát nem magnetofon-hangfelvétel útján szólok az egész világhoz és a magyar nemzethez. (…)
Természetszerű okoknál fogva: fizikai életfeltételeik szerint is mindjobban egymásra utaltak a népek. Mi, magyarok, az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátsággal mindegyikkel. Sőt, még további tájak felé emelve szemünket: mi, a kis nemzet, barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát pedig ebben a tekintetben úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri magatartását máris minden magyar a szívébe zárta. (…)
Hangsúlyoznom kell azonban a tennivalók tárgyi foglalatait: jogállamban élünk, osztály nélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet.” Zakar történész szerint, főleg az utóbbi mondatait kifogásolta rosszallóan a forradalom letörése után a megtorló hatalom.
Emberi sorsok a forradalomban és a megtorlások időszakában címmel Csete Örs tartja meg csütörtökön, október 27-én, az Apáczai Diákotthonban (Bogdan Šuput utca 16.), az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett sorozat záróelőadását. A szervezők szeretettel várnak minden érdeklődőt.
