A barátnőimmel gyakran dobunk egymásnak apró mentőöveket a napi mókuskerékben vicces képek, rövid videók, mémek, érdekes cikkek vagy akár irodalmi kvízek formájában. Jólesik az embernek egy-egy perc pihenő, egy kis nevetés vagy akár csak némi figyelemelterelés az éppen aktuális gondokról.
Egyik reggel is egy ilyen üzenetre ébredtem, a cikk címe, amit kaptam: Németország legjóképűbb férfijává választották. Milyen kedves ébresztő – gondoltam –, és a lelki szemeim előtt meg is jelent egy kép: borostás arc, markáns állkapocs, kissé kócos, de ápolt frizura, igéző mélybarna tekintet. Aztán megnyitottam a fotót.
Nos… nem pont az a fickó nézett vissza rám, akit elképzeltem, és őszintén szólva nem is az, akire a legjóképűbb férfiak versenyén leadnám a szavazatomat. A képen látható egyénnek dús fekete körszakálla van, feltöltött ajkai, pink rúzzsal, hozzá hosszú műszempilla és divatos füstös szemsmink társul, meg hosszú rózsaszín körmök. Kicsit olyan, mintha a Ken baba, Conchita Wurst és egy filteres Instagram-szelfi olvadt volna össze.
Az első pillanatban önkéntelenül felnevettem. A második gondolatom az volt, hogy ezt a többieknek is látniuk kell, így gyorsan továbbítottam a cikket. A harmadik reakcióm pedig már egy belső dilemma volt, hogy vajon én vagyok-e maradi, vagy a világ tolódott el valamerre, amit még nem tudok beazonosítani.
Ahogy Steigervald Krisztián generációkutató – akinek az előadásait az utóbbi időben szívesen hallgatom – gyakran hangsúlyozza, mindenki számára az a normális, ami a születése pillanatában annak számított. Abban az időben, amikor én születtem, csak kislányok és kisfiúk, nők és férfiak voltak. A világ azóta kiszínesedett, sokkal nyitottabb lett, és a nemi identitás meghatározása is sokkal árnyaltabb kérdéssé vált. Ezt értem, el is fogadom, ezzel nincs semmi baj, legyen mindenki boldog és szép úgy, ahogy neki megfelel. De attól még meglep. Nem az ember, nem az identitás, hanem a címben szereplő „legjóképűbb” meghatározás. Az, hogy ez a fogalom is mennyit változott. Valamikor a szépség még olyasmi volt, amit az ember kapott, a genetika ajándéka, a sors szeszélye. Ma viszont a szépség már döntés kérdése, kérhető, kiválasztható, megrendelhető konstrukció, a jóképűség pedig spektrum. Vagy legalábbis szubjektív, mint egy modern vers. Mindenki azt lát bele, amit akar, vagy amit már megszokott.
A szépségszalonok és a plasztikai sebészek nem ígérnek boldogságot, csak illúziót. Egy tucat tűszúrás, egy kis hialuronsav, egy kontúrpaletta, egy szponzorált bejegyzés, és kész az új arc. A cikkben ráadásul előtte-utána képek is vannak. Végig lehet követni, hogyan vált egy átlagos kinézetű srácból, a „szomszéd fiúból” lassan, lépésről lépésre a címlapra kívánkozó figura. Az átalakulás finom stációiban egyre markánsabb lett az arccsontja, teltebb az ajka, hangsúlyosabb a szeme, rendezettebb a szakálla. Egyre inkább azzá vált, akivé lenni akart.
Azt mondják, a szépség önbizalmat ad. De vajon mennyire lehet stabil és tartós az az önbizalom, amit injekciós tűvel fecskendeznek be? A férfi a címlapon nem mosolyog. Talán már nem is tud. A bőre feszes, az arca mozdulatlan. Lehetetlen megállapítani, hogy boldog vagy legalább elégedett-e. Lehet, hogy csak csendben reméli, most már végre elég lesz. Mert talán nem is a szépség hiányzott az életéből, hanem egy elfogadó pillantás, egy simogatás, egy mondat, amit gyerekként szeretett volna hallani, de sosem jött. És amit azóta is próbál kicsikarni a világból, sminkkel, szűrővel, plasztikával, megfeleléssel.
Elidőzöm a képnél. Próbálok a szemébe nézni, de nem találok benne kapaszkodót. Nem látok benne múltat, sem kérdést, csak választ. Egy ember válasz lett mások elvárásaira.
A tükör pedig közben hallgat. Nem kérdez, nem válaszol. Csak visszanéz: ez vagy most.
Nyitókép: Pixabay
