2024. március 4., hétfő

Látszat mögötti időszak

A tél a csönd évszaka. A hideg elszigeteli az embereket. Hangtalanná teszi a világot. A látszat mögötti lényeg időszaka ez. A befelé figyelésé, az elmélyülésé, az alkotásé. Csend kint, csend bent. Felkészülés a tavaszi megújulásra, amikor látszólag teljesen újjászületik az élet. Ahogy világosodnak a reggelek, hosszabbodnak a napok, úgy ébred fel újra a természet is téli álmából. A tavasz érkezése ünnep, amelyben ott van a megújulás varázsa. Legyen szó egy kis hóvirágról, egy rügyet hajtó gyümölcsfáról, de akár az emberek lelkéről is, minden új ruhába öltözik, minden újjászületik. Így lenne mindez, legalábbis ideális esetben: ma, a téli hónapok során legtöbben – elfeledkezve az időszak szépségéről, szemet hunyva az előttünk álló lehetőségek felett – ezt az újjászületést várjuk. Befelé figyelés helyett sokan elviselhető, míg mások elviselhetetlen rosszként tekintenek erre a hideg, ködös, latyakos időszakra, amikor nemcsak az időjárás, hanem az életünk is szürkévé válik. Miközben szociális és kikapcsolódási lehetőségeink szűkülnek, munkaügyben és az élet más kérdéseiben manapság már télen is ugyanolyan rohanás van, mint nyáron. Különös, hogy régen mennyivel lassabban zajlott ilyenkor minden.

„Minden csoda két napig tart. Régebben még három napig tartott, de azóta felgyorsult a világ” – jön velem szemben a világhálón egy idézet, a humor eszközével rávilágítva aggasztó kortünetünkre. De tart egyáltalán két napig az a bizonyos csoda? Vagy elillan, mint a kámfor? Talán az idézet is csupán az oly távolinak tűnő tegnap szüleménye… A jelenkorban újabb és újabb eszközökre van szükségünk. Szürreálisabbnál szürreálisabb, olykor már orwellinek tűnő technológiák jelennek meg a piacon. A hírek is jönnek, mennek. Válságok kezdődnek, válságok végződnek. Már nem érjük be annyival, hogy két- vagy akár háromnapos újságokat olvasunk. A világ napról napra, olykor percről percre változik. A tegnapi újság teljesen haszontalan. Az információfeldolgozás üteme ma messze meghaladja az ember élményfeldolgozási képességét, s ez olykor teljes közönyt idéz elő: képtelenné válunk arra, hogy megtapasztaljuk a gyermeki varázslatot. A világ akár egy körhinta, egyre gyorsabban és gyorsabban forog. De milyen gyors az elég gyors? El fogunk-e érni valaha is egy kritikus határt, egy pontot, amikor már nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat, akik képtelenek felvenni ezt a sebességet, azok felett, akik menet közben kipottyantak a körhintából? Talán az is lehet, hogy nem a világ, hanem mi, emberek gyorsultunk fel. Pontosabban a pénz gyorsított fel bennünket – mi pedig hagyjuk magunkat az orrunknál fogva vezetni szép pórázokon, miközben észre sem vesszük, hogy a fogyasztói társadalom csapdáiban vergődünk, különféle, csillogónak tűnő státusszimbólumok rabjaként.

Lehet, hogy a tél csak azoknak riasztó, akiknek nehézséget jelent a befelé fordulás, az elmélyülés, a csendes meditáció, az ima. Azoknak riasztó, akik menekülnek önmaguktól, legbelső érzéseiktől. Pedig a passzivitásban is érlelődnek, növekednek a dolgok. Sokszor hosszú távon úgy haladhatunk a legtöbbet előre, ha képesek vagyunk megállni. Közel már a tavasz, használjuk ki ezt a rövid időszakot! Ahogy Paulo Coelho írta Az íjász című könyvében: „Az íjász nem mindig választhatja meg a harcmezőt, ezért újra kell kezdened a gyakorlást, hogy a kedvezőtlen körülményekre is felkészülj. Menj tovább az íj útján, hiszen az egy egész életen át tart. De jegyezd meg, hogy nem elég pontosan lőni: a lélek nyugalma legalább olyan fontos, mint a tökéletes célzás.”