Peremlét

Bányai János írta a Közép-Európa peremvidéke című, Adat a kisebbségi kultúra természetrajzához alcímű esszéjében, hogy a peremlét alapvetően hátrányos létforma, ez a hátrány azonban nem üresség és nem hiány.

Ahány alkalommal előveszem és újraolvasom ezt az esszét, rácsodálkozom arra, hogy két évtizeddel a megjelenését követően is teljes egészében ép, aktuális, problémafeltáró és beszélgetésre, közös gondolkodásra invitáló. Arról sem a szöveg nem tehet, sem azok, akik olvasva, hozzám hasonlóan egyetértően bólogatnak, hogy éppen amiatt ép, aktuális és problémafeltáró ez az esszé, mert beszélgetésre, közös gondolkodásra nem kerül sor. Mégpedig amiatt nem kerül sor, ami az esszé vége felé a peremlét, a peremkultúra összegző állapotaként is értelmezhető, ez pedig nem más, mint az a tény, hogy a Nyugat és a Kelet peremén peremvidékként konstituálódott Közép-Európa nem viszonyul nagyobb megértéssel, érzékenységgel, belátással a kisebbségi kultúrákhoz – értelemszerűen Bányai János a nemzeti felől határozta meg a kisebbségi kultúra fogalmát.

A peremkultúrában meglévő hátrány/hiány bonyolult összefüggéseit, írja a szerző, csak belülről lehet feltárni: „Annyi azonban mindenképpen elmondható róla, hogy sem a középpont irányából, sem az idegen távlatából nem olvasható el pontosan a kisebbségi kultúra lényege. Belülről kellene tehát rálátni. De ennek a nézőpontnak is van egy fontos feltétele. Sokszor, sajnos, meg is feledkezünk róla. A kultúra, és valószínűleg nemcsak a perem-, illetve a kisebbségi kultúra, megkülönböztető jegyeinek összessége, amit lényegnek is mondhatunk, nem az elkülönítés és elhatárolás útján közelíthető meg, sokkal inkább az összehasonlítás »keresztútjain«.”

Ebbe, az összehasonlítás folyamatába buktunk bele mi, peremvidéken élők. Engedtünk annak, ami miatt a jelenünk darabosabb, széttöredezettebb, sérülékenyebb, mint az elmúlt nyolcvan évben bármikor, ez pedig az elkülönítés és elhatárolás folyamata. Az európai egységnek az egyénre lebontott világ, a csakis az egyént látó és a közösséget feledésre ítélő uralkodó eszme a legnagyobb ellensége, ez így volt már akkor is, amikor a Bányai-esszé íródott. Nem véletlenül használja a szerző a keresztút kifejezést, nem véletlenül állítja, hogy az összehasonlítás által felfedezhető peremkultúrához így, ilyen utakon lehet eljutni.

Ha a közép-európai gondolat érték volna, ha ez a típusú elkülönböződés érték volna, akkor a kisebbségi vagy peremkultúrák, amelyek végső soron a közép-európai kultúra sava-borsát adják, megismerhetőbbé, ezáltal értékesebbé válnának azok számára, akik benne élnek. Mivel azonban a nemzeti közösségek, kisebbségi kultúrák, amelyek nem(csak) az egyént látják, hanem a közösséget, a jelen uralkodó európai fősodrában a meghaladottság bélyegét viselik magukon, így a peremkultúrában uralkodó hiány – miközben folyamatosan a párbeszéd fontosságát szajkózzák, akik semmiféle párbeszédre nem hajlandóak, mert kiindulópontjuk szerint a fősodorhoz tartozás a legfontosabb – nem tölthető ki. Marad a hiányérzet és a rossz szájíz. És akkor a Bányai-féle gondolatmenet másik ágán – ami szerint a nemzeti kultúra peremén elhelyezkedő kisebbségi vagy peremkultúrán túl nem a semmi van, hanem az idegen, a másik többség kultúrája – még egyetlen lépést sem tettünk. Ha erre elindulnánk, szemben találnánk magunkat a kisebbségi kultúra másik lényeges mumusával, a bezárkózással, a gettósodással, ami sohasem a védekezés/megtartás igényéből fakad, hanem sokkal inkább a felkészületlenségből és a nyitottság hiányából. Nem vigasz, hogy ennek van annyi előnye, hogy ideig-óráig ellene tart a beolvadásnak, hiszen amit a beolvadás helyett kínál, megtart, nyújt a közösségként látott egyéneknek, az nem kellőképpen izgalmas, nincs benne kellő kihívás, mert alapélménye nem az az építkezésre ösztönző hiány és üresség, amiről Bányai írt, hanem a felszínesség. Talán ezek miatt kihívás, öröm és élvezetes peremvidéken élni. A bőrünkön érezhetjük, hogy a közösséget csakis a kultúra által tarthatjuk meg. És ha innen nézzük, akkor a közösséget egy-egy emberként is látjuk: olvasóként, nézőként, hallgatóként. És ha ez így van, akkor minden szónak, minden kulturális eseménynek, művészi cselekvésnek értelme van.