Kocsis Teréz: Ma már nem lehet senki tizennégy éven át csapattag (fotó: Fekete J. József)
Kocsis Teréz tornásznő e hónap 21-én vette át Zombor Város Októberi Díját. Az életműdíjjal a sporttevékenységben elért eredményeit és munkáját ismerte el a város.
Kocsis Teréz 1934-ben született Zomborban, jelenleg Nemesmiliticsen él. Belgrádban szerzett közgazdász oklevelet, és negyven éven át ott dolgozott a gazdasági kamarában. Elemista korától a zombori Polet klub tornásza volt, egyetemi évei alatt a fővárosi Partizanhoz, majd a Železničar klubhoz igazolt. 1948-ban és 1949-ben ifjúsági országos bajnok volt, a felnőtt mezőnyben 1950-ben, 1951-ben, 1956-ban, 1957-ben és 1958-ban szerezte meg az országos bajnoki címet. A bázeli világbajnokságon 1950-ben ezüstérmes talajtornában, 1958-ban Moszkvában elnyerte az ezüst pálmát. Három Európa Kupán szerepelt, 1963-ban Párizsban két ezüstérmet szerzett, talajon és korláton, gerendán pedig bronzérmes lett. Két olimpián szerepelt, 1952-ben Helsinkiben, 1960-ban Rómában.
A sporttornában elért eredményeiért a Jugoszláv Olimpiai Bizottság aranyéremmel tüntette ki, a zombori sportszövetség pedig életműdíjat adományozott neki.
A díjátadást követő köszönő beszédében a legfontosabb kitüntetései közé sorolta a szülővárosa által adományozott Októberi Díjat…
– Hosszú időn át sportoltam, számos érmet, oklevelet kaptam, de mindig csak kettő volt a legfontosabb, a két világbajnoki ezüst pálma, de most jött a harmadik. Ez most már örökké nálam marad. A többi érmem, elismerésem ugyanis már átadtam a zombori Városi Múzeumnak.
Kezdjük az elején: én úgy képzelem, hogy a kislányok labdáznak, ugróköteleznek, de nem feltétlenül a tornasport elkötelezettjei. Ön hogyan került az aktív sportolás vonzáskörébe?
– Kislányként én a síneken futottam, meg a talpfákon. Zomborban éltem, csak a nagyanyám meg az apám élt Militicsen. Már három évesen föltettek a zombori vasútállomáson a vonatra, rábíztak a kalauzra, és Militicsen az ómama várt. A szünidőket még egyetemista koromban is édesapámnál és a nagymamánál töltöttem. Több mint negyven éven át Belgrádban éltem, a falusi házat voltaképpen nyaralónak tekintettük, mert édesanyám nálam telelt, és csak a halálát, illetve a nyugdíjaztatásomat követően költöztem a faluba. Tornázni 1948-ban kezdtem, vézna kis prücsök voltam. Irina Ivančević felfedezettjeként nyolcadik voltam a vajdasági bajnokságon induló csapatban, de győztem. Két hónapra rá, Újbelgrádban tartották az országos bajnokságot – nem volt akkor ott még kiépítve semmi, csak homok minden irányban –, azt a bajnokságot is megnyertem a junior mezőnyben. Egy évre rá átkerültem a felnőtt csapatba, 1950-ben talajtornában elhoztam az ezüstérmet a bázeli világbajnokságról. Olimpián 1960-ig nem volt sikerem, 1952-ben Helsinkiben sajnos leestem a gerendáról. 1958-ban ezüst pálmát kaptam Moszkvában, majd két évre rá Rómában is megszereztem az ezüst pálmát, és akkor én voltam az egyedüli a világon, aki kétszer is megszerezte ezt az elismerést.
Nemcsak talajtornában, hanem szertornában is jeleskedett. Melyik területen volt a legmagabiztosabb?
– Mindenhol. Ötször voltam szenior országos bajnok, kétszer pedig mint junior. Nagyon hosszú és gazdag sportpályafutást tudhatok magam mögött.
Mikor hagyott fel a versenyzéssel?
– Párizsban 1963-ban három világbajnoki érmet szereztem, két ezüstöt meg egy bronzot. Akkor már nagyban készültünk az 1964-es tokiói nyári olimpiai játékokra. Minden kész volt, már mértéket vettek a válogatott uniformisának elkészítéséhez, amikor közölték, hogy nincs pénz a szereplésünkre, nem is utaztunk el. Akkor már tizennégy éve voltam a csapatban. Az eset kapcsán adott interjúmban elmondtam, hogy kérem, én eddig Tereza Kočiš voltam. Most becsukjuk a dobozt, és ezentúl Kocsis Teréz leszek. Így hagytam fel a sportolással. Utána férjhez mentem, és éltem az életem, mint bárki más. Mindvégig az országos gazdasági kamarában dolgoztam, most Militicsen élek, ha elmegyek Belgrádba, két nap után már jövök is vissza.
Figyelemmel kíséri a sporteseményeket?
– Hogyne, de már csak karosszékből. A mai sporttorna nagyon bonyolult, egyáltalán nem az, ami az én időmben volt. A felemás korlát ma már voltaképpen két nyújtó, a tornászlányok meg mind picurkák. Nekem még azt mondták, hogy a 157 centiméteres magasságom ideális a szertornához. A mostani kislányokat borzasztó látni a szereken. Gyakran mondom is magamnak, hogy menyire örülök, hogy ezt nem nekem kell csinálnom, hanem a fotelből nézhetem. Van egy kis kertem, amiben virágot nevelek, gyümölcsöt termesztek, ezzel őrzöm az egészségem.
Tizennégy esztendőn keresztül csapathoz tartozott. Tartja-e a kapcsolatot az egykori sporttársakkal?
– Ritkán, annyira szétszóródunk a világban. Sajnos nincs is olyan szervezet vagy szövetség, amely összehozna bennünket a régi Jugoszláviából, hogy ennyi idő eltelte után találkozzunk. 1989-ben, vagy egy évvel korábban, nem emlékszem pontosan, Miroslav Cerart és engem is meghívtak Szabadkára, az országos bajnokságra, ami szép gesztus volt. Néztük az edzéseket, meg a tornát is, de ez volt az utolsó ilyen alkalom.
A most kapott társadalmi elismerés kapcsán merem megkérdezni: emlékeznek még Önre, mint élsportolóra?
– Az én Zomborom és Újvidék igen. Belgrádban már nem tartanak számon. Tavaly ugyan, Kisasszony napjára, szeptember nyolcadikára a Szerb Olimpiai Bizottság elnöke, Vlade Divac összehívta az egykori olimpikonokat, én is ott lehettem, ajándékot is kaptam. De ez az Olimpiai Bizottság gesztusa volt, és ennek a bizottságnak az ajánlására kaptam meg 2008-ban a nemzeti nyugdíjat is. A Szerbiai Tornászszövetség számára már nem létezem. De nem baj, fontos, hogy szép és hosszú tornászkarriert futottam be. Ma már tornásznő nem lehet tizennégy éven át csapattag. Nekem megadatott.
