A szenzációs hírek és a kivételes teljesítmények reményében hajlamosak vagyunk szinte mindig a nemzetközi porondra figyelni, onnan meríteni, s azokkal példázódni. Pedig nemegyszer a szomszédságunkban is elég szétnézni, hiszen közöttünk is élnek olyan sportolók és családok, akik és amelyek szinte páratlan eredményekkel büszkélkedhetnek. Bátran állítom, hogy ilyen Magyarkanizsán a Molnár család, amelynek mindegyik tagja ilyen vagy olyan korcsoportban, kategóriában országos bajnok. Szilveszter édesapáról és három birkózó fiáról, Csabáról, Endréről és Zsoltról van szó, meg édesanyjukról, Gizelláról, aki a bajnoki titulusokat számítva az egész férfisereget kenterbe veri.
GIZELLA
Az ő lánykori vezetékneve ugyanis Ózsvár, s így már a régi Jugoszlávia minden kajakosának fejből ugrik be, kiről is van szó: arról a magyarkanizsai sportolóról, aki a 80-as években legtöbbször egy bólyaközzel verte az ellenfeleit, s összesen 21 titulusig jutott. Elmondása szerint mégis arra a hét serlegre emlékszik vissza a legszívesebben, amelyeket egyéniben érdemelt ki 1980 és 1987 között, zsinórban hétszer.
• Még első fiatok, Csaba születése után sem hagytad abba az aktív sportolást. Akkor ezt valódi sportházasságnak, sportszerelemnek nevezhetjük?
– Ez úgy volt, hogy a kajakos lányok a birkózó fiúkhoz jártak edzésre. Mi még 1979-ben megismerkedtünk, de ez nem volt mindjárt szerelem. Annak érnie kellett, hiszen más-más generációkhoz tartozunk. Aktív koromban a tanulás mellett csak a sport létezett. Abban az időben nem nekünk, hanem másoknak kellett a lépést tartani velünk, mert a kanizsai lányok voltak a legjobbak az országban 1978-tól 1988-ig. Akkor még nem volt meg az új töltés, s az árterületeken kiváló edzési lehetőségeink voltak. Koncz Klári volt akkortájt a legjobb, ő nevelt fel magához.
• Merre jutottatok el a sporttal?
– Igen szép emlékeim vannak erről, mivel Jugoszlávia legszebb tájain versenyezhettünk, szinte minden hétvégén. Külföldi útjaink leginkább a környező országokba, Magyarországra, Bulgáriába és Romániába vezettek.
• Van-e valamilyen hiányérzeted abból az időszakból?
– Talán csak annyi, hogy akkortájt nem kaptunk olyan szülői támogatást, mint amilyent mi tudunk manapság gyerekeinknek nyújtani. Sokáig nem volt konkurenciám az országban. Az első gyerek születése után is ugyanez volt a helyzet, de sohasem vették fel a kapcsolatot más szövetséggel vagy klubbal, így nem tudtam továbbfejlődni. Csaba születése után a főiskolás-világbajnokságra kellett volna készülni, s én azt kértem, intézzék el nekem, hogy ne kelljen edzőtáborba vonulni, a válogatót azonban vállalom. Végül nem engedtek versenyezni, kizártak a válogatottból, így nem jutottam el a vb-re. Nem adtam fel, később elmentem az országosra, s újra megvertem mindenkit, csak hogy megmutassam.
• Melyek voltak azok a sportolói erényeid, amelyeket a gyermekeidben is szeretnél látni?
– Semmiképp sem a nyers erő volt rám jellemző, hanem a rendszeres munka. Nekem lelkiismeret-furdalásom volt, ha nem mentem el edzésre.
SZILVESZTER
A Potisjéban megszakítással 1970-től 1984-ig birkózott, 1976-ban 60 kg-os súlycsoportban ifjúsági országos bajnok volt.
• Te hogyan kezdted?
– Abban az időben nagy divat volt a birkózás. Ha fiú voltál, oda mentél. Ha a szüleim tudtak volna róla, el sem engedtek volna. Az én családomban a sportnak semmilyen hagyománya nem volt. Mi azért a bátyámmal eljártunk edzésre, az első versenyen meg mindjárt második lettem. Azt hazudtam, hogy gerendán első lettem, korláton meg második, mert anyám csak a tornát ismerte el, s azt tartotta, csak aki tornázik, abból lesz valaki. Így kezdtem, de ott ragadtam, mert kivételes nemzedék volt akkor, s nagyon jó volt a hangulat. Bár akkor sem éreztem azt, hogy a város egyként állt volna mögénk, mint ahogy most sem érzem. Az ifimezőnyben akkortájt 30 éremből 10 kanizsai volt, s 5 ifjúsági bajnokot adtunk. 18 éves koromban azonban választás elé állítottak, s én a munkát választottam, pedig esélyem lett volna eljutni az Eb-re is. Így kerültem Belgrádba, és kiestem mindenből, de később nosztalgiából visszamentem birkózni. Azt azonban már nem vettem komolyan.
• Úgy érzem, hogy maradt azért még benned…
– Egy súlycsoportban voltam akkor Csaba Ferivel, s a középkategóriákban igen kemény konkurencia volt Magyarkanizsán. Lehetett volna több.
• Ha ismét választhatnál sportágat, melyiket választanád?
– Én azt választanám, hogy sportoljak. Nekem tetszett minden harci sport, de a gyerekeket sem ösztökéltem soha, hogy birkózzanak. A fontos az, hogy sportoljanak a fiatalok. A fiúk kipróbálták a kajakot is, szerintem nem is lettek volna rosszak, de egyszerűen utálták. Ők birkózni akartak.
CSABA
Csaba 1985-ben született, s már 1990-ben a szőnyegen volt. Országos bajnok volt pionírkorában, háromszoros bajnok serdülőként, 10. volt a serdülő-Eb-n Odesszában, a felnőttmezőnyben pedig ezüst- és bronzérmet szerzett. 15 éves korában már Makóra került iskolába, Szegeden edzett, s közben a Potisje oszlopos tagja volt, tagja a bajnokcsapatnak. Az idén Németországba került, s a téltől a III. ligás Mainz leigazolt versenyzője lesz. Ő jelenleg is Németországban tartózkodik, így nem tudtunk beszélni vele, de édesapja szerint a legszorgalmasabban edző sportoló a családban.
ENDRE
• Mit szólsz ahhoz, hogy apád szerint bátyád edz a legszorgalmasabban?
– Lehet, de én vagyok a legnagyobb arc a családban! – mondja handabandázva a közvetlen természetű középső gyerek, aki 1988-ban született, s anyja szerint már 1992-ben a szőnyeg mellett incselkedett a többiekkel: – Én is voltam országos pionír bajnok 58 kg-ban és kétszer kadét bajnok 63 kg-ban. Később ugyanabban az évben, 2005-ben junior és felnőtt második lettem 66 kg-ban, Davor Štefanektól kaptam ki. Davor akkor Európa-bajnoki ezüstérmesként érkezett az országosra.
• Most érkeztél meg a torinói főiskolás-világbajnokságról…
– Délelőtt egy igen szoros meccset vívtam azzal a törökkel, aki később döntős lett. Szerintem árnyalatok döntöttek a javára, egyebek között az, hogy én 84 kg-ban indultam, de alig voltam 81 kg. Estére a vigaszágon a többiek már jóval a súlyhatáruk felett mozogtak, én meg még mindig 81 voltam, s esélyem sem volt a japán ellen. Általános benyomásom szerint a legjobbak a törökök, az irániak… nem is annyira az erőre mennek, hanem a kondícióra, s egyszerűen felmorzsolják az ellenfelet. Többet edzenek, így állásból is sok akciót kezdeményeznek, és szinte azt látom, maguktól akarják visszahozni a birkózásba azt, ami az utóbbi szabályokkal kiveszett belőle.
Endre (balról) a torinói főiskolás-világbajnokságon alaposan megszorongatta a később döntős törököt
• Építőmérnöki karra jársz Szabadkára. Melyik az első: az iskola vagy a birkózás?
– Ha azt mondom, negyedéves vagyok, és nem vesztettem még évet, nyilván gyorsan kikövetkeztethető, hogy a tanulás. Az egyetemnek meg kell lennie!
• Reálisan, a jövőben csak a zentai Báló lehet az ellenfeled 84 kg-ban. Mit vársz magadtól a szőnyegen?
– Azt, amit serdülőkorunkban: kettőnk között mindig szoros volt. Sajnos, itt nincs megfelelő edzőpartnerem.
ZSOLT
1993-ban született, s csakúgy mint a testvérei, ő is csakhamar a birkózószőnyeg közelében találta magát.
• Nyilván nem volt nehéz a birkózás mellett elkötelezned magad.
– Valóban nem, mivel abba születtem bele. Nem is emlékszem másra, csak a birkózásra. Örülök, hogy így történt, mert szeretem ezt a sportágat, s én is már pionír és kadét országos bajnoki címmel büszkélkedhetek. Szabadkára járok sportgimnáziumba, ami azért jó, mert ott csak délelőtt van tanítás, s délután lehetőség van edzésre. A sportolás marad, és majd meglátjuk, mi lesz negyedik után. Voltam Eb-n is, ott végül a zentai Fehér Dávidtól kaptam ki, aki magyar színekben versenyez.
A családi riportból ennyi fért be. Nyilván kisebb könyv is születhetne a témából, hiszen csak Gizella eredményeit sok-sok oldalon lehetne részletesen felsorolni. Ettől mi eltekintünk most, de attól nem, ami a szíve vágya: községi képviselő lévén a város vezetésében a sporttal szeretne foglalkozni, s megtalálni azokat a tehetséges és cselekedni vágyó embereket, akik továbbvinnék a község sportját. Reméljük, hogy erre egyszer lehetőséget kap, mert tapasztalatát hagyni kárba veszni – bűn!
