Még 1999. október 23-án alakult meg az Ismerős Arcok a Máté Péter-díjas és a Teleki Pál-érdeméremmel, valamint 2023-ban az Év zenekara kategóriában Petőfi zenei díjjal kitüntetett magyar zenekar, mely a jelenkor divatzenei irányzatának alternatívájaként kínálja azt a jellegzetes, izgalmas és magával ragadó hangzást, egyedi gondolatokat, amely kiemeli az együttest a kortárs magyar rockzene táborából. Zenéjükben a hagyományos rockzenei hangzás mellett felfedezhetők a blues, a dzsessz, a pop és a világzene stíluselemei is. Dalaik témái között a legjellemzőbb gondolatok a család és a hazaszeretet, kultúránk, értékeink tisztelete és megóvása, valamint a közösségben való létezés fontossága. Az együttesnek hat tagja van, Leczó Szilveszter, ő a billentyűs hangszereken játszik, Galambos Nándor basszusgitáros, Kovacsik Tamás dobos és ütőhangszeres, Práder Vilmos gitáros és énekes, Tánczos István szaxofonos és énekes, valamint Nyerges Attila, az együttes frontembere, aki énekel és gitározik is a csapatban, illetve vállalta azt, hogy válaszol néhány kérdésünkre.
Már huszonnégy éve a pályán vannak. Történt-e ez alatt az idő alatt nagyobb stílusváltás, illetve volt-e útkeresés?
– Tulajdonképpen az első évet leszámítva ugyanazt a műfajt kergetjük. Mi azok a nyolcvanas években szocializálódott srácok vagyunk, akik az akkori dübörgő magyar rockzenén nőttek fel, és a mi hőseink, ikonjaink azok, akik manapság majd szép lassan leteszik a lantot, és mi ezt próbáljuk fölvenni, és még egy darabig a kezünkben tartani. Úgyhogy az első kezdeti próbálkozásokat követően, miután két zenekarból megalakult az Ismerős Arcok – ez volt a $texas és az Udvari bolondok –, amelyek rhythm and blues muzsikát játszottak, az első évben még követtük ezt a műfajt, hiszen a megalakulásunk után minél hamarabb koncertezni szerettünk volna, és ehhez olyan dalokhoz kellett nyúlnunk, amelyeket már addig is ismertünk, de tulajdonképpen egy év után, azt követően, hogy a zenekar kikerült Székelyföldre, a szövegvilágunk teljesen megváltozott, és végre elkezdtük azokat a dalokat, illetve dallamokat játszani és énekelni, amelyek leginkább belőlünk jöttek.
Az együttesüket sokan a Nélküled című dallal azonosítják, amely az elmúlt időszakban a nemzeti összetartozásunk jelképévé, és kicsit talán a himnuszává is vált. Hogyan, illetve miért született meg ez a dal?
– A dal megszületésének prózai oka volt, egyszerűen csak annyi történt, hogy körülbelül tízéves volt a zenekar, és valamilyen úton-módon szerettünk volna köszönetet mondani annak a szinte már fanatikusnak mondható közönségnek, amelyik tíz éven keresztül folyamatosan követett és a tenyerén hordozott bennünket, táborokat szervezett nekünk, vándoroltak velünk koncertről koncertre, és erre a tízéves évfordulóra szerettünk volna egy ilyen köszönetnyilvánító dalt írni. Aztán az, hogy ennek a dalnak természetesen valamiféle olyan szövegkörnyezetben jelentek meg a gondolatai, amelyeket én fontosnak tartok, plusz az, hogy ezt aztán később a dunaszerdahelyi futballklub szinte indulójává, himnuszává nevezte ki, azt hogy a miniszterelnök úr a nemzeti összetartozás napján ezt a dalt osztotta meg, ezek mind-mind összejátszottak, vagy elősegítették azt, hogy ez a dal önálló életre kelljen, és hogy valójában az összetartozás himnuszává váljon itthon, a Kárpát-medencében.
Mit jelent az önök számára egy-egy fellépés az Anyaországon kívül, az elválasztott területeken, illetve a diaszpórában élő magyarság körében?
– A diaszpórába viszonylag ritkán járunk, leginkább szervezési okok miatt, de mi sem vagyunk már olyan fiatalok, hogy átszeljük a fél világot, amerre csak magyar embert találhatunk. De nagyon sokat játszunk a Kárpát-medencén kívül, és ez nekünk mindig egyrészt egy nagyon nagy kaland, másrészt pedig egyfajta ünnepnap, mindamellett pedig nagyon megnyugtató érzés is, mert a zenekart az első pillanattól kezdve, talán a gondolatai, a szövegei miatt, mindig nagy szeretettel és örömmel fogadják a határon túl. Tehát soha nem kellett attól tartanunk, hogy bármilyen nemtetszést vált ki az, amit mi csinálunk, a legnagyobb szeretettel vártak minket, bárhova is mentünk a Kárpát-medencében.
Van az együttesüknek valamilyen küldetése?
– Annak idején minden koncertet úgy fejeztem be, hogy ennek a zenekarnak küldetése van, és ez a küldetés nem más, mint hogy itt a Kárpát-medencében élő magyarság úgy tudjon egymás mellett és együtt élni, hogy senkinek se kelljen úgy éreznie, hogy egyikük kisebb rendű a másiknál, hogy meglegyen az egyenlőség elve magyar és magyar között. Teljesen mindegy, hogy a határ egyik vagy a másik oldalán él.
Az elmúlt években jelent meg az Egy ismerős arc című önéletrajzi kiadvány és az Ismeretlen ismerős című novelláskötete. Miért érdemes ezeket elolvasni, illetve miről szólnak?
– Az Egy ismerős arc az én életem és a családom története elmesélve, tulajdonképpen egy önéletrajzi leírás az eddig eltelt éveimről. A novelláskötet az írásaimnak a gyűjteménye, amit az idén szeretnék még újra megjelentetni. Ez már a harmadik kiadása lesz, és mindig egy picikét bővül, mindig írok hozzá egy-két újabb szösszenetet. A kötet megírása úgy indult, hogy szerettem volna valamiféle emléket állítani a nagyszüleimnek és a gyermekkoromnak, hogyha az én gyerekeim, akik már nem ismerhették őket, kíváncsiak lesznek rájuk, vagy az én gyermekkoromra, akkor eléjük tehetem majd ezeket az írásokat. Aztán amikor a kézirataim elkészültek, megmutattam azokat egy-két barátomnak, akik azt mondták, hogy ezt kár volna a közönség elől eltitkolni, úgyhogy akkor kiadtuk ezt a könyvet, és nagy örömömre a közönség is nagyon szerette, hiszen egy csomó olyan történettel, epizóddal találkoztak benne, amelyek velük is megtörténtek, mert nincs ezekben semmi különleges, egyszerűen csak egy fiatalembernek a történetei, aki hálás azért, hogy ilyen burokban nőhetett fel, és ilyen fantasztikus család egyengette az ő útját. Ezeket az epizódokat írtam le az életemből, és ha minden jól megy, akkor ebből lesz egy újabb kiadás is.
Az együttesük nemrég átvehette a Petőfi zenei díjat. Mit jelent önöknek egy ekkora elismerés?
– A Petőfi zenei díj is egy nagy elismerés, de tulajdonképpen minden olyan szakmai díj, amit nem a közönségtől kapunk, az számunkra egy visszaigazolás, hogy valamit jól csinálhatunk, mert a közösség a részvételével a koncerteken nyilvánvalóvá teszi, hogy ők szeretik azt, amit mi csinálunk. Az pedig, hogy a szakma is díjazza, gondolok itt a Petőfi zenei díjra, vagy arra, hogy vannak olyan döntéshozók, akik észreveszik azt, hogy ez a zenekar tulajdonképpen lassan huszonöt éve ugyanarról a dologról beszél, amiért ők is dolgoznak, ez nekem plusz öröm. Természetesen a legfontosabb mindig is a közönségdíj, de azért nagy becsben tartjuk ezeket az elismeréseket is.
Jövőre huszonöt éves lesz az együttes. Lesz-e valamilyen ünnepség, készülnek-e valamivel a rajongók számára?
– A huszonötödik évforduló egy nagyon fontos dátum a zenekar életében. Számunkra nagy öröm, hogy végre tető alá tudjuk hozni azt a nagyon sok munkával járó, koncertet érő fellépést, amit annak idején leginkább a koronavírus-világjárvány hiúsított meg, aztán pedig a kitört háború. Mi a Zalaegerszegi Szimfonikus Zenekarral készítettünk egy másfél-két órás koncertet, ami egészen egyedivé varázsolta a mi dalainkat, és soha ilyen megszólalásban nem hallhatta a kedves közönség. Eddig két alkalommal tudtuk ezt eljátszani, a koronavírus-járvány, illetve a háborús helyzet miatt, de mindkét alkalommal nagyon kis számú közönség előtt. Először a zalaegerszegi zsinagógában, utána pedig ismét Zalaegerszegen az augusztus 20-ai ünnepségen. Akkor úgy volt, hogy a főtéren fogunk muzsikálni, de a rossz időjárási körülmények miatt egy moziterembe pakoltunk át, és ott léptünk fel. Most a lényeg az, hogy ezt a műsort ismét összepróbáltuk, és természetesen fogunk is még próbálni, de február 2-ára sikerült a Budapest Kongresszusi Központot lefoglalni, és ott adjuk majd elő ezt az egészen egyedülálló művet.
Nyitókép: Nyerges Attila, az Ismerős Arcok frontembere (Vidács Hajnalka felvétele)
