Milán bölcs belenyugvással fogadta az öregedéssel járó változásokat. Délelőtti sétáiról nem mondott le, de először évszaktól függően kezdte rövidíteni őket, majd a napsütéstől, széljárástól, hangulatváltozásaitól, hogy egy kellemes őszi napon kedvenc öreg, de gondosan megóvott öltönyében, az elmaradhatatlan kalappal fején a szokottnál hosszabb ideig matasson kulcsával a kapuzárban, mely épp olyan kellemes hangon kattant először majd másodszorra is, mint már sok esztendeje, úgy 20–30 éve. De egy lényeges különbség mégis volt. A kulcsot nem fordította kétszer jobbra, hanem csak egyszer, hogy utána a mozdulat irányt változtasson. Irányt változtatott ő maga is. Nem az utcára lépett, hanem bement a házba. Kalapja, felöltője a fogasra került, ő meg kedvenc foteljébe ült sötétedésig. Aztán halkan korholni kezdte önmagát:
– Ej, ej, Milán, hát már öltönyben, ingben, nyakkendővel ücsörögve szenderedsz el.
Másnap, harmadnap sem ment sétálni. Időbe telt, mire rájött, a sétálgatós korszaknak vége. És épp a felfedezése napján szólalt meg az általában néma telefon:
– Hogy vagy, apa?
– A fiam – mondta suttogva a szobának, ablaknak, bútoroknak, szőnyegnek, a kókadozó levelű virágainak, de leginkább önmagának, hogy el tudja hinni a csodát, eszébe jutott gyermekének. Erőlködött a szíve, hogy még nagyobbat dobbanjon, de nem tehette, mert már a ház csendjébe hasító berregésre őrült tempóban és szokatlan erővel kezdett kalapálni az öreg pumpa.
Milán rövid időre nem volt képes megszólalni, mert nagyokat kellett nyelnie. Könnyei már régóta nem az arcán patakzottak végig, hanem valahol a torkában gyűltek össze, és nyelte, nyelte őket. Fulladásig nyelte.
– Apa, hallasz?
– Fiam, mikor jössz haza?
– Apa, most nem utazgatnak az emberek. Tudod, nyakunkon a világjárvány.
Milán, aki a világgal rég leszámolt, s az emberek közül is csak egyetlen gyermeke érdekelte, újra kérdezte:
– Mikor jössz haza, drága fiam?
– Nem tudom – vallotta be az óceánon túl élő egyetlenje, aki örömmel mesélt a családjáról, a munkájáról, az előléptetéséről, a fizetésemelésről, az új kocsiról. Sokáig sorolta élete szép dolgait.
Milán dicsérte csemetéjét, de alig fejezte be, már mondta is a legfontosabb:
– Várlak! Várlak!
Milán másnap ágyából sem kelt fel. Fiát értesítette valaki a nagy változásról. Sikerült neki a világ másik végéről gondozónőt találnia apja mellé, és Milán ezután nappal is rendszeresen beleszenderedett az ébrenlétbe.
Aztán mégis megérkezett az évek óta hiába várt, régen felnőtt gyermeke. Teljes két hétre jött. Milán örült. Ismét egyedül borotválkozott, még a kertbe is kisétált, hogy terepszelét tartson, mit is műveltek az első fagyok.
A ház felelevenedett. Idős és fiatal férfihang töltötte be otthonuk minden zugát. Hetedik napon aztán Milán váratlanul ágyban maradt. A nyolcadik napot átaludta. A tizediken fia kihívta az orvost. A tizenegyediken el sem mozdult a betegágy mellől. Milánt az Úr a tizenkettedik napon szólította magához.
A tizenharmadikon a végtisztességgel járó ügyeket intézte a messziről érkezett vendég, akit bő évtizedig hiába várt a megboldogult.
A temetésére másnap került sor, a tizennegyedik napon. Milán tapintatos volt egész életében, ezért nagyon igyekezett, hogy semmiképp sem zavarja a fiát. Most földi létének utolsó útján sem tette másként. Knappul ugyan, de épp belefért annak a kéthetes szabadságába.
Bűvöletbe öltözötten
A parfümök, kölnivizek igazi ismerője a nő. Fiatal lányok még bolyonganak az illatszerek világában. Általában gyorsan ejti rabul őket egyik, másik. Aztán sebesen meg is unják, és máris megvan az új kedvenc. Annak is előbb utóbb hátat fordítanak, majd hosszan, kitartóan keresik a hozzájuk illőt, ahogy a férfit is, az igazit, akivel egységet képeznek majd.
A harminc körüliek már hosszabb időre megállapodtak. A kedvenc illat is hosszabb távon marad kísérőjük. Ötven esztendősen hűségesen ragaszkodnak a kiválasztotthoz, mely nemcsak egyéniségükhöz illő, hanem bőrükön egy különleges, nemes, misztikus tónussal gyarapszik. Azt a parfümöt már épp úgy viselik, mint az estélyi ruhát: gondosan, szépen, méltósággal, akaratlanul is adózva azoknak, akik boldoggá tették, mert megalkották, azoknak, akik a legkülönbözőbb kecses üvegcséket készítették el, hogy apró palackban várják a teljesség pillanatát, amikor a nő bőréhez érnek, és hol nyugtatnak, hol izgatnak… Persze, folyamatosan mesét szőnek és titkokat suttognak.
Parfüm a világjárvány idején
Én túl sokáig kerestem a kedvenc illatom. Aztán egyszer csak rátaláltam. A parfüm suttogott, megcirógatott, mint a szellő, mely könnyedén megsimogatja az orcánkat a váratlanul betoppant kora tavaszi napon. Az alapja citrus, kevéske pacsulival és kötelezően a pézsma gyengéd nüánszával. A citrus, pézsma és pacsuli kapcsolata harmonikus kell, hogy legyen, akár az elválaszthatatlan szerelmeseké.
Ahogy általában a felejthetetlen találkozások, így a miénk is teljesen váratlanul meg váratlan helyen történt, a piacon. Tudom, azok mind csak utánzatok, ha úgy tetszik: silány hamisítványai a megfizethetetlen, eredeti francia illatbódulatnak. De a pénztárca ennyit enged meg, a szív meg ilyen kényszerhelyzetben mélyen hallgat.
Több éve volt hű társam. Aztán a Corona utolért. Kegyes volt hozzám a kíméletlen járvány. Az ízérzet és a szaglás hagyott cserben, mindezt valami furcsa és erőteljes kimerültség kísérte. Hónapokba tellett, mire ennek és annak is éreztem az illatát, ízét. Felgyógyultam – adtam hálát a Teremtőnek – ,és akkor már eszembe jutott sok minden a Corona előtti életemből, így a kvázi parfümöm is. Örömmel cseppentettem a bőrömre ide, meg oda, amikor galád módon megfogalmazhatatlan, sohasem érzékelt bűz kezdett megállíthatatlanul terjengeni körülöttem. Elképzelni sem tudtam akkor, mi történik. Felocsúdva beleszippantottam az üvegcsébe, és ó, borzalom! Iszonyatos, elviselhetetlen szag tódult az orromba.
Lám, a piacon vett parfüm is megromlik – gondoltam. Gyorsan kitettem a szűrét, aztán másnapra el is felejtettem az alattomos támadását. Hónapok múltán, amikor már nem emlékeztem az árulására, ismét beleszippantottam az üvegcsébe. Teljesen váratlan és örömteli volt a találkozás. A citrus, enyhe pézsma és pacsuli könnyed keveréke kedvesen üdvözölt, és adta tudtomra, hogy a ritkán emlegetett torz szaglás is a múlté.
