2025. október 10-én ismét Zomborban jártam. Megtisztelő volt számomra, hogy a Kovács Jolánka író, szerkesztő, műfordító, dr. Silling István nyelvész, író, néprajzkutató, L. Móger Tímea költő, szerkesztő alkotta bírálóbizottság döntésének köszönhetően átvehettem a Bielitzky Károly Városi Könyvtár 2025. évre szóló Herceg János Irodalmi Díjat. A díjat a Dunatáji Herceg János Napok keretében fölemelően szép ünnepség keretében a könyvtár igazgatónőjétől, Nataša Turkićtól vehettem át. Azon a napfényes októberi délutánon, a könyvtári ünnep felemelő hangulatában, a megtisztelő baráti és pályatársi szeretet derűjében újra éreztem Zombor város ma is fénylő történelmi örökségét, részese voltam a szellemi hagyományok fényében tündöklő egykori megyeszékhely minden néven nevezhető pompájának. Zomborban az utcákon, a tereken, régi épületeinek homlokzatán ma is ragyog a Délvidék egykori derűje és gazdagsága, amelyre Herceg János írásaiban mindenkor oly lelkesen emlékezett. Újra meg kellett győződnöm arról, hogy a történelmi emlékek ma is őrzik vidékünk egykori pompáját. Barátaimnak, írótársaimnak, a könyvtár dolgozóinak zombori tanulmányom egy részletével köszönöm meg a szívélyes fogadtatást, az irodalom ünnepének minden fényét és derűjét. – Mák Ferenc
Zombor és a tudós tanárok
(Részletek egy hosszabb tanulmányból)
Egyetlen délvidéki településnek sincs olyan szépen fölépített, legendákba öltöztetett históriája, mint amilyent Zombor város két évszázados horizontja kínál a hozzá bizalommal fordulónak. Ködös legendái, misztikumba vesző középkori történelme után a hódoltság keserű másfél évszázada már lakóinak a tájhoz való kötődés változatos formáinak a megteremtéséről szólt, hogy a török félhold bukása után két vármegye is – Bács és Bodrog – a zombori kertek alatt kutassa a maga örökségét, s mert képtelenek voltak a hozomány tekintetében megegyezni, hát békésen odasimultak a szabad királyi város címerének boltívei alá. A feudális-nemesi jogászlelemény végül is a vármegye székhelyévé avatta a várost, amely az 1848-as jobbágyfölszabadítás követően, gazdag, széles tájakon elterülő piacai révén úgy lépett a polgárosodás útjára, hogy a barokkos cifraság utolérhetetlen bájt kölcsönzött a náboboknak, a honoráciorok táborának és a vármegye hivatalnoki karának egyaránt. Birodalomépítő hivatali magyar magabiztosság, független Rácországról álmodó szerb földesúri racionalitás, aulikus bunyevác kultúrfegyelem és a meghitt otthona falai közé zárkózó sváb hajthatatlanság teremtett magának társadalmat a falai között, hogy kellő visszafojtottságban fürkéssze minden népközösség a történelmi idők számára kedvező fordulását. Zombor egyaránt misztikus színtere volt a magyar, a szerb, a bunyevác és a német historikumnak, miközben mindannyian azt latolgatták: megtettek-e mindent azért, hogy a város kései emlékezete glóriát fonjon a homlokukra. Az egymás mellett élő, de mindenkor különutas nemzetek haszonnal éltek-e a folyton fölkínálkozó alkupozícióknak ahhoz, hogy idők múltával a történelem győzteseinek érezhessék magukat? Bizonyára nem, de ez is múló állapot. A város sok évszázados alapkövein épülő új kultúra valós értékei lesznek a hitelesítői az előttünk járó nemzedéki szándékok őszinteségének. Ha az utókor számára követendő példaként szolgálnak a hajdanvolt zombori és vármegyei kultúra teremtett értékei, elnéző és megbocsájtó lesz az elődök mindenkor bizonytalan intézményteremtő szándékával szemben. Zombornak és a régi vármegyének ugyanis immár egy évszázada folyton bizonyítania kell szerepének jogos lényegét, hitelét és történelmi létjogosultságát. Mert Zombor és a régi vármegye az emlékekben tovább éli a maga valóságát, még semmi sem befejezett, még nem futotta meg minden nemes szándék a maga pályáját. S ha mégis, történt minden titokban, kellő titokzatossággal körülvéve, sejtelmes célokkal a messzi távolban, és remélt kegyelemmel a magasságban. Az én szememben Zombor város maga az ideiglenesség, ezért van az, hogy sok félreértés és szándékos félremagyarázás után, ma is csak maga képes szólni a titkairól.
Majtényi Mihály A császár csatornája című regényében fényét vesztetten látta a város régi arcát: „Templom volt a kolostor végében, magas torony árnyéka borult a vármegyeházára. A négyszögű, szűk kolostorudvar sivár és reménytelen kövei között magas fű, lapu, meg zsálya hirdette, hogy szekér ott nem jár be: szűk volt a bejáró is erre. Legfeljebb a pandúrok tisztogatták ott fegyverüket, vagy szalonnáztak az udvar tövében. Török mecset csonkja búslakodott szemben az épülettel, oldalt a régi vár méteres falai őrizték a múlt titkát, a macskaköves térségen túl pedig Grassalkovich herceg emeletes nagy háza, a kincstári jószágigazgatóság épülete jelezte az új idők ütemét.”[1] Vele szemben Fényes Elek a Magyarország geographiai szótárában szereplő leírásában maga volt a racionalitás, noha maga is úgy vélte, a város hajdani állapotáról keveset lehet tudni. Zombor királyi város a szerb vajdasághoz tartozó Bács vármegyében – írta 1851-ben – kies, termékeny rónaságon fekszik, valahol félúton Baja és Szabadka között, közel a Dunához és a Ferenc-csatornához, saját postahivatallal, ami rangot és tekintélyt kölcsönöz neki. Tágas utcái ugyan nincsenek kikövezve, járdái azonban már téglával vannak kirakva. Központja gondozott, elismerésre készteti az utast a kétemeletes vármegyeház, és a közelében lévő, ugyancsak csinos, toronnyal ellátott városháza, a kamarai igazgatósági épület, és a polgárok jeles magánházai. Régi katolikus temploma, a mellette lévő plébániával együtt – mindaddig, amíg II. József császár fel nem számolta a rendet – a ferenciek zárdája volt. Óhitű szentegyháza hajdan török mecset volt, a görögök – görögkeleti vallásúak – temploma ugyancsak szép épület. Zombor határa módfelett tágas, negyvenkétezer katasztrális holdjából tizenkétezer a szántó, további huszonnégyezer a beltelek és a rét, de van legelője, szőleje és 1160 holdas tölgyes erdeje. „Rónán fekvő szántófölde fekete, lapos, néhol dombos, és olly jó minőségű, hogy trágyára kevés szükség van. Innen gabonája bőven terem, szénája szükségen felül, de legelője szűk, erdeje is kevés. Bora sok van, de nem igen jó; a város körül pedig szép veteményes kertek és gyümölcsösök szemlélhetők.” Határát a Mosztonga mocsáros vizér, és a Ferenc-csatorna táplálja, szállásai és majorjai messze földön ismertek. 1844-ben 3159 házban 21.647 lélek lakott, közöttük „nem egyesült óhitű férfi 5948, r. kath. 4948, zsidó 45, ágostai 9, reform. 12, családfő 6228, polgár és kézműves 1186”. Közöttük legtöbben vannak a szerbek, aztán a németek, s végre a magyarok. A mezőgazdaság mellett mindennemű kézművesek ténykednek a város falai között, kereskedői a gabonát és a szarvasmarhát messze földre szállítják. A kereskedést kedvezően szolgálja a közeli Ferenc-csatorna. Tanintézetei közül kiemelkedő a szerbek számára létesített tanítóképző intézet, és egy katolikus „fő nemzeti tanodája”.[2] A hajdani katonai végváros gazdag kereskedői és földbirtokosai Mária Terézia idejében 150.000 pengő forintért szabadalmi jogot vásároltak, s az 1749. február 17-én kelt rendelet értelmében királyi városi jogokkal rendelkeztek. Fényes Elek szerint volt honnan kigazdálkodni a töménytelen összeget, a hozzátartozó puszták – Bukovác, Csicsova, Gradina, Jovanovo-szello, Saponya, Bility, Nenadity, Korankova, Rancsevo, Bratyevity és Piperos – valamint Gákova és Sztapár települések határai ontották a kukoricát és a búzát.
Negyed századdal később, a vajdasági álom múltával, a Deák Ferenc vezette nemzeti szabadelvűség alapjain megalkotott kiegyezés kibontakozó, intézményteremtő és gyarapodó korszakában az ízig-vérig polgár Radics György, a vármegye tanulóifjúsága számára írt Bács-Bodrog vármegye leírása című munkájában mintha Fényes Eleknek üzente volna: a város szépítésére a helyi hatóság igenis nagy gondot fordít, piacát már kikövezte, s most a belvárosi utcák kövezése van soron. A vasúti állomás mellett levő hatalmas parkja pedig szépségében egyedüli a vármegyében, melynek tekintélyét csak növelik a vonat érkezésére váró fiákerek.[3] A városnak 24.309 lakosa van, közülük 11.446 római katolikus 10.352 görögkeleti a többi részben görög katolikus, részben ágostai, helvét evangélikus és „mózes-vallású”. Zombor a megye székhelye, ebből eredően központja a közigazgatásnak és törvénykezésnek, van takarékpénztára, kereskedelmi- és iparbankja. „A lakosok nagyobb részt földművelés[ből] és állattenyésztésből élnek, kisebb rész foglalkozik ipar[ral] és kereskedéssel. Iskola ügye tűrhető állapotban van, amennyiben a vallási felekezetek elemi iskoláin kívül van egy 8 osztályú állami főgymnasium, egy szerb tanító képezde, s több tanyai iskola.”[4] Négy országos vására mellett a pénteken tartott hetipiacai messzi földön ismertek, oly népesek szoktak lenni, hogy olyankor naponta három-négyezer kocsi is megfordul a városban.
(Folytatjuk)
[1] Majtényi Mihály: A császár csatornája; Budapest – Magyar Írás Könyvkiadó, é. n. 40. p.
[2] Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára II.; Pesten – Nyomatott Kozma Vazulnál, 1851, 330–331. p.
[3] Herceg János emlékei szerint: „A csendet a régi Zomborban a fiákerek robogása szakította meg, ha befutott Szabadka vagy Vinkovci felől a vonat. A pályaudvar előtt kettős sorokban álltak ilyenkor a fiákerek, néha huszonöt-harminc, miközben még a Vadászkürt előtt, a Grünbaum-féle trafik mellett, szemben a preparandiával s a főutca sarkán a dohányjövedék kioszkja mögötti standon három-négy ügyeletes is ácsorgott. Már amennyit Liscsevics [Titusz] rendőrfőkapitány szabályzata előírt. Ez a dübörgés a kockaköveken végig a Bajai úton s aztán tovább a főutcán, majd a körúton és a mellékutcákban eltűnve, egészen a második világháború előtti évekig tartott.” I. n. Régi dolgainkról; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1999, 142. p.
[4] [Radics György]: Bács-Bodrog vármegye leírása. Bács-Bodrog vármegye tanuló ifjúsága számára készítette Radics György zombori államgimnáziumi igazgató; Zombor – Nyomatott Bittermann Nándornál, 1876, 5. p.
