1. rész
Cziráky Gyula gombosi plébánost, kiváló helytörténészt elsősorban régészként tartja számon a történetírás, érdemeinek elismeréseként a Bács-Bodrog megyei Történelmi Társulat választmánytagjai sorába fogadta. Szászvári Józsefné 2023-ban Cziráky Gyula életrajzában a dunaföldvári családról elmondta: édesapja tanító volt, Reinhardt Erzsébettel kötött házasságukból kilenc gyermek született, Gyula volt az ötödik. Elemi iskolába Dunaföldváron járt, majd édesapja tanácsára Kalocsára került, ott érettségizett le, és a papi szeminárium növendéke lett. Már ekkor foglalkozott helytörténeti kutatásokkal, tanulmányai a Tolnamegyei Közlönyben és a Kalocsai Néplapban jelentek meg. Diákéveiről maga Cziráky Gyula írta: „1886-ot írtunk még csak!... A kalocsai szeminárium muzeumának asztala mellett fordítgattam egy latin munkából azt, ami a dunaföldvári apátságra vonatkozott. Mikor a Szent-Ágoston-Egylet-ben könyvtárnok voltam, akkor már minden könyvet megnéztem, nem ír-e szülőföldemről. 1889-ben a Tolnamegyei Közlöny egy dolgozatomat hozta. Miről írhattam volna egyébről, mint Földvár multjáról.” Hőke Lajos ügyvéd, szülővárosa jeles helytörténésze szintén buzdította a helytörténeti anyag gyűjtésére, kutatási eredményeinek leírására. Útmutatásai nyomán Cziráky Gyula papi ténykedése során szorgalmasan gyűjtötte szolgálati helyeinek régi emlékeit és publikálta is a megismert történeti adatokat.
Cziráky Gyula 1867. november 14-én született Dunaföldváron, a papi szeminárium elvégzése után Gomboson szentelték pappá, 1890-től 1908-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal Dávodon, Óbecsén és Homokmégyen, majd ismét Gomboson volt káplán. Tudósi pályájának lényegét az 1901-ben a Bács-Bodrog megyei Történelmi Társulat Évkönyvében megjelent Gombos (azelőtt Bogojeva) régi emlékei című tanulmányának beköszönő soraiban így foglalta össze: „Diákkoromban kezembe került valahogyan Rómer Flóris Műrégészeti Kalauza. Figyelemmel s nagy érdeklődéssel olvasgattam, sőt meg is szereztem, s égtem a vágytól, hogy régi emlékeket találhassak, azoknak készítési idejét megtudhassam. Óhajom csakhamar teljesült. A Bács-Bodrogh vármegyei Bogojevára (ma már a határában levő Gombos-állomásról Gombosnak nevezik) kerülvén, több régi dolognak, mint amennyit kívántam, lehettem nemcsak szemlélője, hanem teljhatalmú urává. Jó ideig csak magam elmélkedtem a talált tárgyak régi volta fölött, majd az ismerősöket is meg-megtraktáltam régiségekről feltálalt fejtegetéseimmel. Egyszer csak azt vettem észre, hogy valami ellenállhatatlanul húz szabad időmben kifelé… kifelé… 3-4 óra hosszáig eljárkáltam a legnagyobb hőségben; felkerestem minden olyan helyet, mely tudásvágyamat csak valamikép is kielégíteni alkalmasnak látszott.”[1] Tudósi pályáján az 1896 ősze volt a fordulópont, amikor Posta Béla egyetemi tanárt, híres Ázsia-utazót levélben kereste meg, és beszámolt a Gombos határában feltárt neolit kori őstelep régészeti leleteiről, egyben arra kérte a kiváló szakembert, találjon olyan szaktudóst, aki útjába ejtené Gombost, és megvizsgálná a föltárás eredményeit. Levelére Hampel József egyetemi tanár, az Archaeologiai Értesítő tudós szerkesztője, a Nemzeti Múzeum régiségi osztályának igazgatója válaszolt. Kapcsolatuk eredménye az lett, hogy Hampel József felkérte Cziráky Gyulát, legyen ő a felügyelője a vidék archeológiai feltárásainak, kísérje figyelemmel a felbecsülhetetlen értékű leletek sorsát. „Megnyerő, szeretetteljes modorával aztán erre is, arra is igazítva, buzdítva, bátorítva úgy kifaragott, hogy ma már ezen munkában számolhatok be működésem eredményéről” – írta archeológiai ténykedésének kezdetéről a gombosi plébános. Nem sokkal ezt követően az Archaeologiai Értesítő 1898. évi első füzetében megjelent A bogojevai (Bács m.) őstelepről című beszámolója.[2]
Abban az időben történt ez, midőn a Bács-Bodrogh megyei Történelmi Társulat életében „a virágzás kora kezdett derengeni”. Vezető férfiai, különösen a minden szépért és jóért lelkesülő, fáradhatatlan, szándékai megvalósításában akadályt nem ismerő Latinovits Géza, országgyűlési képviselő, társulati alelnök úr, „azon dolgoztak, hogy állami és megyei segéllyel Bácska több pontján ásatásokat rendezzenek, s fellendítsék a társulat ügyét ezen megyében. Csakhamar tudomást szerzett az egyesület az én munkálkodásomról, s nyomban megkérdezett: nem volnék-e hajlandó határunkban az ásatások vezetésére vállalkozni? Én örömmel fogadtam a megtiszteltetést.” Cziráky Gyula 1898. szeptemberétől határtalan lelkesedéssel végezte „szeretett hazája boldogulását” szolgáló tudósi munkáját. „Hálát adok a Gondviselésnek azért, hogy erőt, kitartást adott, s az én igénytelenségemet választotta ki arra, hogy e nemes vármegye (sorrendben) első, rendszeresen dolgozó ásatója legyek” – írta pályarajzában Cziráky Gyula.[3] A millennium alkalmából kiadott vármegye-monográfia – elfogadható bizonyítékok hiányában – még 1896-ban is kétségesnek tartotta, hogy megyénknek önálló kőkorszaka lett volna. Cziráky lelkes tudósi munkájának volt köszönhető, hogy Darnay Kálmán a gombosi ásatások során előkerült leletek alapján „Magyarország őskorában az ismertebb neolith telepek között sorolja fel a bogojevóit”. A neolit telep mellett 43 sírral feltártak egy avar, valamint 40 sírral egy honfoglaláskori temetőt, mindamellett régészeti leletek révén „döntő argumentumokra támaszkodva” bizonyították a Gomboson áthaladó egykori „római sánczok” létezését.
Cziráky Gyula Gombos (azelőtt Bogojeva) régi emlékei című, 1900-ban megjelent tanulmányában tudósi meggyőződésének és elkötelezettségének is hangot adott, amikor így fogalmazott: „A felvilágosodás fáklyája még nem világította be annyira hazánkat, hogy az archaeologiát mindenfelé az őt megillető tiszteletben részesítenék. A felsőbb körök talán leróják tiszteletadójukat vele szemben, de a nagy publikum legnagyobb része mosollyal tekint az archaeologusra. És az a különösen bántó, hogy művelt, sokszor irodalmilag képzett emberek is azt regélik, hogy az ősrégészet alapja a fantázia. Hát én nyíltan ki merem mondani, hogy ez nem igaz. Az archaeologia hűséges szolgálója, többet mondok: munkás hites társa a históriának. Karöltve megbecsülhetetlen szolgálatokat teljesítenek ott, ahol a történelem magára hagyatva botjával tapogató, szegény, vak koldus csak. Ha valahol, különösen vármegyénkben tapasztalhatjuk ennek igazságát.”[4] A régészet lelkesen regél azokról a népekről, melyek az elmúlt századokban és évezredekben itt éltek a mi vidékünkön. A történetírás elmondja egyik-másik nevezetes tetteinket, de hogy merre voltak városaik, községeik, arra csak az archeológia adhat választ. A történetírásunk a rómaiakról azt sem tudja megmondani, lakták-e megyénket. „Az ókorból ismeri a sarmata-jazygokat, beszél is róluk egyet-mást, de az is általános, s kevés biztos adat vonatkozik belőle a Bácskára. 1000–1200 esztendővel ezelőttről tud valamit mondani, majd néhány esztendő úgy rémlik előtte, mint előttünk a kedves gyermekkor és azután teljesen cserbenhagyja a memória. Pedig az emberi kutató ész ezzel nem elégszik meg. Tovább keresi: hát azelőtt mi volt? S itt jő különösen segélyére az ősrégészet. Ketten elvezetnek bennünket vissza 4000 esztendőre s elbeszélik: élt-e akkor ember vidékünkön s milyen életet élt?... Ezt a legelső embert mutatom be legelőször megyénkből, községünkből” – írta Gombos (azelőtt Bogojeva) régi emlékei című tanulmányában Cziráky Gyula.[5]
(Folytatjuk)
[1] Cziráky Gyula: Gombos (azelőtt Bogojeva) régi emlékei; Bács-Bodrog megyei Történelmi Társulat Évkönyve, 1901. XVII. évfolyam, 99. p.
[2] Cziráky Gyula: A bogojevai (Bács m.) őstelepről; Archaeologiai Értesítő, 1898. XVIII. kötet, 1. füzet, 19–24. p.
[3] Cziráky Gyula: Gombos (azelőtt Bogojeva) régi emlékei; Bács-Bodrog megyei Történelmi Társulat Évkönyve, 1901. XVII. évfolyam, 99. p.
[4] Uo. 104. p.
[5] Uo. 105. p.
Nyitókép: Mák Ferenc archívuma
