Egy portrészobrász élete

5. rész
Almási Gábor (1911–1994) vidékünk legelismertebb portrészobrásza.
Szobrai megtekinthetők a Szabadkai Városi Múzeumban a Vajdasági Magyar Képtár jelenlegi tárlatán. A művészről szóló pannókiállítás, amelynek a létrejöttét a Magyar Nemzeti Tanács támogatta, Magyarkanizsán, a Dobó Tihamér Képtárban április 23-án nyílt meg és május 16-áig látogatható. Ez alkalommal a pannók mellett szobrok és azok a rajzok is szerepelnek, amelyeket tavaly Bata Johanna adományozott a szabadkai múzeumnak.
A kiállítást dr. Ninkov K. Olga, a Szabadkai Városi Múzeum művészettörténésze rendezte.
Almási Gábor 1911-ben született Tóthfaluban, majd később Völgyesen és Oromon élt.
Almási Gábor szobrászművész völgyesi, oromi és ustorkai kötődése címmel az oromi Pósa (Muhi) Mária fotográfiákkal gazdagon illusztrált füzetet jelentetett meg. Ebből közlünk részleteket:

Völgyesen
Völgyesen az élet jócskán eltért az addigiaktól. A gyerekek nagycsaládba és ismét tanyai körülmények közé, igazi paraszti életbe kerültek, megtartva az iparossághoz való kötődésüket is. Ahogy Almási Gábor is fogalmazott, itt kezdődött számukra az élet iskolája.
Erről meséljen ő maga (az Életjel kiadásában megjelent Szobortalan égaljról jöttem című önéletrajzi kötetéből idézünk):
„Völgyesen élő öreganyám és nagybátyám nem egyeztek bele, hogy Adorjánon maradjunk. Eljöttek értünk. Ezt megelőzően meglátogattam tanítómat, aki azt ajánlotta, hogy hacsak lehet, tanuljak tovább. Ötödik osztály akkor még nem volt, a városban való tanuláshoz viszont nem volt anyagi lehetőségünk. Bár kitűnő tanuló voltam, tanítóm azt ajánlotta, iratkozzam be újra a negyedikbe, mert most vezetik be a szerb nyelv tanítását, az hasznos lesz számomra. A völgyesi tanító súlyos beteg volt, így haláláig a környékbeli iskolák tanítói vállalták a helyettesítést. Utána Granai Margit lett a tanítónőm.
 A völgyesi környezet gyökeres változást jelentett életemben. Egy nagy családba kerültünk bele. Nagyszüleim, két nagybátyám, a nagynéném, a tizenhárom éves Lajos unokatestvérünk alkotta a famíliát, s velünk most már nyolcan voltunk. Volt bolt és kocsma is, pár lánc föld, jószágállomány és rengeteg munka. A család apraja-nagyja kivehette részét belőle hajnaltól késő estig. Itt mindenféle munkával megismerkedtem. A jószággondozást, a pásztorkodást, a földmunkából csak azt, amit véznaságom elbírt; leginkább a boltban a kiszolgálást bízták rám, ebben a munkában helytálltam, már utóbb fejből tudtam minden portéka árát. A kocsmai kiszolgálást nemigen szerettem. Utáltam a részegeket, kivált, amikor már az asztal alá kerültek. Este későig ittak, kártyáztak, rontották a levegőt. Szinte vágni lehetett a füstöt. Ettől szenvedtem a legtöbbet. Éjféltájban is csak nehezen szánták rá magukat, hogy hazatántorogjanak, és hajnali négy óra tájt már ránk zörgették az ablakot a földekre menők:
– Pista, kelj föl! Aggy egy kis üveg pálinkat, majd szombaton gyüvök a piacra, kifizetöm. […]  
Nagybátyáim közül egy se ivott, nem dohányzott. Ez a példakép is hatott rám. Békés testvérek voltak: viták, nézeteltérések nem voltak közöttünk. Verést tőlük sose kaptam. Közülük Pista bátyám a gimnázium néhány osztályát is kijárta. Színjeles tanuló volt. Szerette a tudományokat. Sokat mesélt nekem ezekről: szinte tanítóm volt. […] Becsülték a tudományt, a haladást, bár könyv nemigen volt a házban, de ez nem volt máshol sem, legföljebb a kalendárium. Az elemista iskolás könyvek nyújtottak egy kis kultúrát, ami a legtöbb helyen ráfért volna a felnőttekre is, de ezt a gyerekek ügyének tartották. Nálunk a házban volt két Verne Gyula-mű, egynéhány Jókai- és nagy örömömre egy Petőfi-kötet is. A padláson ráakadtam nagybátyám gimnáziumi könyveire is: ezeknek úgy megörültem, mint aki kincseket talált. […] Bújtam a sok olvasnivalót; elmerülésemből néha az ébresztett, hogy keresnek. 
– Hun van mán az a gyerek?... Biztos megint a padláson.
Dezső öcsém, ha eltűnt, azt tudták, hogy valahol a sokadik szomszédban kell keresni. Engem a padláson. Nem nagyon szerettem lehozni az olvasnivalót, féltem, hogy elzárják tőlem, mert dolog az volt százféle. […]
Korán reggel, amikor a jószágot a legelőre hajtottam, lopva könyvet is vittem magammal. […] 
A tarlón való olvasásnak az lett az eredménye, hogy az én tehenem lett a legkukoricásabb. […] 
Amikor kora reggel hűvös volt, valami kabátkát, mellényt vettünk magunkra, ami később lemelegedett rólunk. Egy alkalommal, hogy ne kelljen kézben tartani mellényemet, ráadtam a kutyámra. De amint eleresztettem, usgyi, vesd el magad, nyargalt haza egyenest. Nagy röhejt váltott ki a völgyesi soron, mert akkor még nem volt divat a kutyákat öltöztetni […].
Számomra tulajdonképpen Völgyesen kezdődött az Élet iskolája. A sokoldalú foglalkoztatás mellett eleinte még iskolába is jártam. A felnőttek oldalán szinte minden munkából kivettem a részem. Mindenki dolgozott ott kora reggeltől késő estig. A szorgalmat, a helytállást már korán belém nevelték. A kocsma és a bolt forgalmával hozzánk sok ember járt. Piac is volt itt, bálakat is rendeztek. 
Temérdek mesét, babonát, boszorkányhistóriát hallottam; az utóbbiakat nem is hitték, csak mesélték. És háborús élményeket meséltek. Ha visszagondolok életemnek erre a szakaszára, úgy tele volt eseményekkel, hogy az kincsesbánya volna egy írótehetség számára. Bennem inkább a vizuális élmények maradtak meg: ezekből születtek terrakottáim és más, a tanyavilágra emlékeztető munkáim. 
Gyakran bekocsiztunk Zentára, Csantavérre vagy Szabadkára, sokszor majdnem tengelyig érő sárban, télen pedig kemény hidegben döcögtünk lovas kocsival portékáért.
Az aratási munka sem volt olyan könnyű. Ugyancsak hajnalban kezdődött s este tízig tartott. Mezítláb az éles tarlón, meg a kegyetlen hőség napközben. Erről ma már mit sem tudnak: gyereknek lenni ma jó. […] Völgyes jó előkészítő volt nekem. Iskola nélkül is iskola: a szakmához, az élethez a pénznél is többet érő startalap.

A táncterem végénél volt egy kis épület, öregapám bognárműhelye. Itt láttam igazi műhelyt először. A hatalmas akácrönköket kézi erővel szétfűrészelte lapokra, mert akkor még nem volt fűrészgép a tanyavilágban, de a városban is alig. Ez kegyetlenül nehéz munka volt. Láttam, hogyan fűrészeli ki a kocsialkatrészeket: lőcsöt, saroglyát, keréktalpat, küllőket […].
Szívesen látogattam a kovácsműhelyt is. Ott Sóti Sándor bácsi fújtatta a tüzet, csengett az üllő, pattantak a szikrák, és a formátlan vasból kialakult a patkó. Vagy éppen a lovakat patkolták a műhely előtt. Tréfás ember volt az öreg, mosolyogva mondta:
– Na látod, most rászögezzük a „cipőt” a lábára.
De a legszebb, számomra a legérdekesebb műhely a zentai bútorgyár volt a Tisza partján, ahol Károly bátyám dolgozott. Időnként engem is beküldtek Zentára vonaton, amikor valami apró árucikket kellett az üzlet számára beszerezni. Ilyenkor volt egy kis időm, elmentem a gyárba Károly bátyámat meglátogatni. A gyalupad mellett mindig állva dolgozott, faragta a bútordíszeket. Csodáltam nagyon ezt az ügyességet és a mutatós bútorokat, amelyek itt készültek […].
Érdemes megemlítenem a gyerekek kedvenc Antal bácsiját, a Magosi Antalt, aki versekre tanított bennünket. […] Feltétlenül meg kell még említenem Lajos Károlyt, akinek szintén boltja volt. Agilis ember lévén, kulturális életet is szervezett. Időnként kis csoportot hozott össze, és színdarabokkal próbálkozott. Az ő meghívásra járt itt Garay Béla is egy kisebb együttessel. Máskor vándormozit hívott meg, s mindez nagy esemény volt az egyébként csöndes tanyavilágban.
Betöltöttem a 14. évet, 1925-öt írtunk. Ebben az időben fali mintákat terveztem nagy ív kartonokra. A mintákat éles bicskával kivágtam, firniszes festékkel lekentem és árultam a völgyesi asszonyoknak, akik a szobák festéséhez használták fel. Nagy kitüntetésnek éreztem, hogy egyik-másik mesternek szólított, holott inasnak is még hitványka voltam. De mindegy: a rang az rang.
Károly bátyám felfigyelt erre a tevékenységemre […]. Már akkor beszéltünk arról, hogy majd az ő keze alá kerülök szakmát tanulni.
A nyár elején Nándor bátyám beleegyezett abba, hogy Zentára menjek.”
1925-ben ért véget Almási Gábor életének völgyesi szakasza. 
(Folytatjuk)