2024. június 17., hétfő

Akit a Szűz Mária a kötényére vett

Illés Sándor író vallomása életéről – (Temerin, 1914. február 12. – Budapest, 2009. július 8.)

7. rész

– Nagyon nehéz körülmények között csináltuk az újságunkat. Hat hónap után, valamikor szeptemberben vége lett a katonai közigazgatásnak, és én kaptam egy levelet a belügyminisztériumtól, melyben az állt, hogy a béke megőrzése érdekében jó munkát végzett a Délvidék című lap, ezért megadják a hivatalos lapengedélyt. 

Megmaradt a régi gárda, amelynek tagjaival korábban a lapot csinálták?
– Nem, Gyöngyösi Dezső nem jött be többet a szerkesztőségbe, elment nyugdíjba. Akkor jött hozzánk Kanizsáról Vass Imre, Moholról Muhi János, Nagyváradról pedig Polyák István. A budapesti tudósítónk az MTI egyik munkatársa, Avar Ferenc volt, aki mindig azzal kezdte a tudósítását, hogy „a Szent György tér üzenete”. Budapesten a Szent György téren volt a Miniszterelnökség. Velük csináltuk a lapot. Igyekeztünk helytállni, volt is olvasója az újságnak. Annyira sikeresek voltunk, hogy két éven belül vissza tudtam apámnak adni a pénzét. Így élt a zombori Délvidék egészen 1944 őszéig. 1944 májusában azonban engem elvittek katonának.

Meggyűlt-e a bajuk a cenzúrával?
– Az Új Híreknél volt egy cenzorunk, akit valahonnan Szerbiából helyeztek oda. Mindennap megjelent a szerkesztőségünkben, és megkérdezte, minden rendben van? Megnézte a félig kész lap anyagát, majd kijelentette, hogy neki el kell menni, mert másutt van dolga, mi pedig fejezzük be a lapot. Később már be sem jött, előfordult, hogy két napra előre aláírta az üres papírokat, mi pedig arra húztuk le a lapot. A magyarok bevonulásának napján bejött a szobámba, mondtam, ma mozgalmas napunk van, várnia kell az anyaggal, mire ő azt mondta: „ma már nem akarok újságot olvasni, most búcsúzni jöttem”. Megkérdezte, mi lesz a vezércikk? Azt válaszoltam, éppen most írom, a címe: Magyar feltámadás. Erre ő egyenként mindenkivel sorra kezet fogott és elment. Később, a magyar világban már nem volt cenzúra, de rajtunk volt a katonai felügyelet éber tekintete. A Várból, a Szent György térről kaptuk az irányítást, hetente meg kellett jelenni a Miniszterelnökség sajtóosztályának hivatalában, ahol Dulin Elek miniszteri tanácsostól kaptunk eligazítást. 

Mekkora volt a példányszáma a Délvidéknek?
– Általában 8-9 ezer példányban jelentünk meg. Ahhoz képest, hogy a Reggeli Újság 10-11 ezer, a Napló pedig 15 ezer példányban fogyott, mi ezt kiváló eredménynek tekintettük. Zomborban nagyon kedvelték a lapunkat, naponta elfogyott 2000–2500 példány. Általában délután öt órakor jelentünk meg, s előfordult, hogy már hat órára elfogyott. 

A háborúban
(1941–1945)

A Bácska 1941-ben történt visszacsatolása jelentős fordulatot hozott az Ön életében is.
– A magyarok bejövetele után engem azonnal behívtak katonai átképzésre, előbb Szegedre, aztán Hódmezővásárhelyre. Ez 1942-ben történt, mert addig nem bántották a délvidéki fiatalokat. Hódmezővásárhelyen egy rohamosztaghoz kerültem kiképzésre. A kiképzés végén azt a feladatot kaptuk, hogy támadjuk meg a Szabadkát elfoglaló ellenséget. Gyalogosan kellett belopakodni a városba, s már ez nagyon kimerített bennünket. Túlnyomó részben magyarok voltunk, de akadt egy-két szerb is köztünk, akiktől el kellett venni a fegyvert, ők csak úgy, fegyver nélkül mehettek be Szabadkára. Ez mélyen elhintette közöttünk a bizalmatlanságot. Nagyon nyegle, fölényes, hányaveti tisztek jöttek-mentek az utcánkon, rettenetesen kiábrándító volt. Lám, bevonultak a magyarok!
Újságíróként akkoriban jó kapcsolatom volt a magyar vezérkar egyik vezetőjével, Csikós Jenő ezredessel, ő volt a haditudósító újságírók közösségének a parancsnoka, ő határozta meg az egész katonai propaganda lényegét. A sokak által kedvelt Csikós Jenő bácsi verseket is írt, volt tehetsége a költészethez. Egy alkalommal meghívott magához Pestre, hosszan elbeszélgettünk, és nekem az volt a benyomásom, hogy ő egy józan gondolkodású, kulturált magyar ember volt. Magyar időkben Zomborban engem gyakran behívtak katonai szolgálatra, kifejezetten jó kapcsolataim voltak a város magyar katonai vezetésével, a tisztekkel és a katonákkal egyaránt. De már kezdett fárasztó lenni, hogy hetente kellett szolgálatra jelentkeznem.
Közben ellehetetlenült a lapom, a Délvidék helyzete is. A háborús körülmények között is szabadon megjelenő lap kiváltságos helyzetére fölfigyelt Bács-Bodrog vármegye főispánja, Deák Leó is, s jelezte nekem: át szeretné venni az újságot, hogy a jövőben Zombor és a vármegye hivatalos lapja legyen. Nem volt ez egyedülálló eset, Szabadkán Reöck Andor főispán is szerzett a hivatala számára lapot – erre hivatkozott Deák Leó is. Én elmondtam neki, nem adhatom oda a Délvidéket, mert apám pénze van benne. Erre ő azt üzente: a lap anyagi részét is rendezzük. 1943 elején a lapom ügyében fölutaztam Budapestre, és meghallgatást kértem Csikós Jenőtől. Beszéltem neki az ellehetetlenült helyzetemről, s ő azonnal intézkedett, bementünk a parlamentbe, ahol Horthy István kormányzóhelyettes fogadott bennünket. Beszéltem neki a lapomat fenyegető veszélyről, ő csendesen végighallgatott, majd elköszönt tőlünk. Másnap hazautaztam Zomborba, és a továbbiakban nem volt gondom a Délvidék megjelenése körül. 
De a szerkesztőségben már régen nem folyt a korábban megszokott, lelkes munka, mindenki a katonai behívótól félt. Csikós Jenő közbenjárására én megkaptam a haditudósítói kinevezést, ilyen minőségemben – afféle továbbképzésre – hamarosan Budapestre hívtak, ám már az érkezésemkor kiderült, napokon belül kivezényelnek bennünket a frontra. Három héten belül Breszt-Litovszkban találtam magam, ahol az újságíró Kárász Józseffel, Nagy Kázmérral és Molitorisz Pállal csináltuk a Magyar Honvédet.

Mire emlékszik a magyar időkből?
– Zomborban volt a katonai és közigazgatási központ, a város tele volt hivatalnokokkal. A többségük fölényesen viselkedett velünk szemben, mintha mi nem is lennénk magyarok, mintha ők hozták volna el számunkra a jólétet és a kultúrát. Ez sokunkat nagyon bántott, adódtak helyzetek, amikor nem tudtuk leplezni ellenérzéseinket. Én egyszerűen nem törődtem velük, nem vettem róluk tudomást, s ezzel bizonyára sok haragost és ellenséget szereztem magamnak. Volt egy olyan érzésem, hogy engem ezért hívtak be olyan gyakran katonai szolgálatra. Mindig Hódmezővásárhelyre kellett mennem, ott volt a frontra szánt rohamosztagok egyik előkészítő központja. Mit mondjak? Nem volt egy életbiztosítás a számomra. És ezért aztán Darvas János kollegám az Újságíró Szövetség révén elintézte, hogy a VKF hadparancsnoka, Csikós Jenő ezredes áttegyen engem az újonnan alakult haditudósító századhoz. A század tagjai szinte kivétel nélkül a sajtó világából kerültek ki, arra készítettek fel bennünket, hogy adott helyzetben kellő rutinnal tájékoztassuk majd a hátország lakóit a frontokon zajló háborús eseményekről.

Az Ön számára mikor lett világos, hogy a magyar világ az 1941-ben visszacsatolt területeken katasztrófába fog torkollni?
– Nekem már 1942-ben erős kétségeim támadtak. Rövid egy év leforgása alatt, azt mondtam, minden jel arra mutat, hogy a Bácskát nem lehet megtartani, s hogy napról napra egyre veszedelmesebben rohanunk a szakadék felé. Én nem hittem a németek sikerében és nem hittem az ő támogatásuk sikerében sem. Amikor pedig 1944-ben engem is kivittek a keleti frontra, elszörnyedtem azon, amit ott láttam. Teljes volt az összeomlás, a magyar csapatoknak már nyomuk se volt, nagy részük elpusztult a Don-kanyarban. Akik megmaradtak, teljes fejetlenségben vonultak vissza, harcolni már nem volt kedve senkinek. Én rengeteg magyarral beszéltem, Lengyelországban találkoztam olyan katonákkal, akik 1944-ben kosztért elmentek a lengyelekhez aratni, a páncélos járművek pedig árokba borulva hevertek az út szélén. Ezzel a csapattal már nem lehetett harcolni. Akkor értettem meg, hogy Csikós Jenő ezredes úr mondott igazat nekem, amikor azt mondta, hogy apád helyett apád leszek, és itt neked jobb dolgod lesz, mint otthon, mert otthon veszélyben vagy. Odahaza már a Délvidéken is tombolt a nyilasterror. 

Hogyan került ki a frontra?
– Budapest mellett, Budatétényben volt a haditudósító-laktanya, Hódmezővásárhelyről oda helyeztek át. Egy ideig élveztük is a kiváltságos helyzetet, akkor riadtam meg, mikor bejelentették, hogy mi is indulunk a frontra. Ez 1944. június 6-a után, a normadiai partraszállás napjaiban történt. Azonnal indultunk, katonai vonatok ócska vagonjaiba rakták be az autókat meg a konyhát, napokig csellengtünk, míg elértük a célunkat. Az első állomásunk Breszt-Litovszk volt. Amikor a breszt-litovszki állomáson megállt a vonatunk, megszólítottam az első, őrt álló bajuszos magyar katonát: bajtárs, milyen világ van errefelé? – kérdeztem. Azt mondta, egy hónapja nyugalom van. Elbűvölt a beszéde, megkérdeztem, hová való? Azt mondta, nagyon messziről jöttem, temerini vagyok, Kárász Józsefnek hívnak. Uram Isten! Micsoda boldogság vett erőt rajtam! Hát, mondom, én is temerini vagyok. Kiderült, nagyon jól ismerte az apámat. 
Új barátom, Kárász Jóska az első haditudósító század parancsnokával, Zámbó őrnaggyal együtt egy szovjet páncélos laktanyába vitt bennünket, azt mondta: na fiúk, itt lesz a szerkesztőség. Kezdtük kicsomagolni a holminkat, és elindultunk kiválasztani a magunk szobáját. Közben lassan besötétedett, amikor az orosz repülőgépek váratlanul lecsaptak a városra és a vasútra. Körülöttünk minden lángra lobbant, a villanyhuzalok kék lánggal égtek, egyszerre kénes szaga támadt a környéknek. Jóskával elkezdtünk rohanni, óvóhelyet keresni. Óriási udvara volt a kaszárnyának, vonatok jártak rajta keresztül, bukdácsoltunk a síneken. Rettenetes félelem lett úrrá rajtam… Korábban ilyet nem tapasztaltunk, egyszerre belecseppentünk az igazi háborúba. A közelben 15–20 emberből álló csoport álldogált, a bombák és lövegek fényénél óriási volt az árnyékuk. Úgy láttam, szovjet sisak volt a fejükön, na, mondom, számomra vége a háborúnak. Föltartottam a kezemet, megadtam magam. Mire azt kérdezte a mellettem lévő egyik sisakos, miért tartja föl a kezét? A lélegzetem is elakadt, döbbenten kérdeztem: ti magyarok vagytok? Igen, azt mondja, zsidó munkaszolgálatosok vagyunk.
Zsidó munkaszolgálatosok szovjet sisakkal a fejükön? A válasz egyszerű volt: a zsidók nem mehettek le az óvóhelyre, hát úgy védekeztek, hogy az eredetileg orosz páncéloslaktanya padlásán talált sisakokat a fejükre tették, legalább a szilánkok ellen védve legyenek. Nagyon összebarátkoztam ezekkel a munkaszolgálatosokkal. A csapatuk vezetőjét Polák Oszinak hívták, sokáig tartottuk vele a kapcsolatot, később én segítettem őt haza. Még ott helyben kiderült, hogy ez a Polák Oszi valójában nyomdatechnikus, akinek nagy hasznát vennénk a lapnál. Mondtam is Zámbónak, kellene nekünk egy ilyen ember. Mire ő azt mondta, nem szeretném, ha zsidó munkaszolgálatost hoznál be a szerkesztőségbe. Mondom, nem hoznám be, de segítenénk rajta.
Attól kezdve naponta megismétlődött a szovjet katonai repülők támadása, szétlőtték az egész laktanyát, a vasúti központtal együtt. Azt mondtuk, ezt nem lehet kibírni, elmegyünk innen, ha kell, kimegyünk a távoli rétekre is. Breszt-Litovszk mellett húzódott egy fás-erdős sáv, és mi úgy gondoltuk, hogy sátrakban fogunk lakni, mert az is elviselhetőbb, mint a napi bombázás.

De ekkor még nem is jelent meg a lapjuk?
– Nem, még egy sort se írtunk le. Múltak a napok, mire egyszer azt mondta Zámbó őrnagy: te öreg Illés, meg kellene már csinálnotok azt a lapot, legalább lássa a vezetőség, hogy dolgozunk. Igen – mondom –, de az itteni Linoteip szedőgépeken nincs magyar betű. Zámbó őrnagy fölkiáltott: fiúk, támadt egy ötletem, mit szólnátok ahhoz, ha Csikós ezredes urat Budatétényben megörvendeztetnénk egy ilyen új nyomdagéppel? Volt ugyan a tudósító századnak is egy kisebb nyomdája, de biztosan megörülne, ha vinnénk neki haza egy ilyen drága Linoteip gépet. Jól van, Illés, mondta az őrnagy, holnap elmész ezzel a Polák zsidóval, leszerelitek a nyomdát, és a Linoteipet – mint hadizsákmányt – el fogjuk küldeni a Csikós ezredesnek. Kicsit megrémültem, miért én menjek a Polákkal a nyomdába, katonát kellene oda küldeni, akinek puskája van. Nem, nem – mondta az őrnagy –, a Polákkal csak te tudsz bánni, menjetek csak együtt. Polák rémülten nézett rám, azt mondja, ez borzasztó dolog, ezt ő nem csinálja meg. A vállára tettem a kezemet, és a szemébe néztem: ide figyelj! Ez lehet a te menekülésed. Én elmondom Zámbó őrnagynak, hogy ezt a gépet csak úgy lehet hazavinni, ha olyan szakértő kíséri, aki föl is tudja szerelni. Mert aki szétszedte, csak az tudja fölszerelni, ez nagyon-nagyon precíz munka. És te kapsz egy írásba foglalt megbízást, fölviszed a gépet Pestre, és amikor már Pesten leszel, mehetsz, ahova akarsz, megszökhetsz. Beleegyezett, jól van, azt mondta, akkor leszerelem a nyomdát. Leszereltünk a Linoteipet, teherautóra raktuk, két nap múlva a Polák el is indult a hadizsákmánnyal haza. 
Még aznap eldöntöttük, hogy holnap indulunk Varsóba, előtte azonban, egyetlen éjszakára kiköltöztünk a sátrakba. Alig hogy besötétedett, egyszerre ránk szakadt a pokol, kiderült, hogy az erdősáv mögött a németek egy egész légelhárító ütege ásta be magát. Amikor megindultak az orosz gépek, tőlünk alig 200 méterre megszólaltak a német tüzérség ágyúi. A repülőgépek mélyrepülésben tértek vissza, és azok is gépfegyverezték a németek állásait. Mi, magyar katonák, egyszerre a háború kellős közepén találtuk magunkat. És ez egész éjszaka zajlott, hajnalig.
Másnap a parancsnokaink szétosztották a századunkat. Voltak közöttünk filmesek, zenészek, fotósok és egy színészgárda is, meg persze voltunk mi, az újságírók. Mindenkit más-más helyre irányítottak bevetésre. Mi, a sajtó emberei Varsó felé indultunk. Közölték velünk, hogy ott vár bennünket a nyomda és az újságpapír, s hogy egy magyar kórház közelében lesz a szerkesztőségünk.


(Folytatjuk)

Nyitókép: Mák Ferenc archívuma