Az öreg óvatosan kidugta lábát a dunyha alól, majd lekászálódott az ágyról, megkeresve az elnyűtt posztópapucsot. Majd kap újat karácsonyra, aztán megint eltelik pár hónap, amíg bütykös lábfejére idomul. A felesége persze jót akar, több mint 50 éve azt akar, érzékenyült el egy pillanatra, és próbált óvatosan kicsoszogni a konyhába. Tegnap ott találta meg a papucsot, mélyen a lábasok mögé rejtve. Úgy tesz persze, mint aki nagyon meglepődik – mosolyodott el. A pizsamakabátját tegnap este rosszul gombolta be, azért fityeg rajta olyan ferdén, de csak rálegyintett. A fürdőköpenyt felvette, nem akar ő megfázni, amíg várja, hogy megfőjön a kávé. Amikor kész, sok tejet önt hozzá, két kávéskanállal a cukorból, az is fogyóban, majd ráírja a bevásárlólistára. Tegnap kaptak a szomszédtól egy fél kalácsot, kicsit szikkadt, de beáztatva a tejeskávéba finom reggeli lesz, ma és holnap is. Kis tálcára tette a bögrét, bevitte a szobába. Pilka már ült, és mosolygott, az öreg megkönnyebbülten sóhajtott, akkor nem fáj a feje, jól indul a nap.
Múltkor megkérdezte a postás, hogy miért Pilkának hívják, ő elmagyarázta, hogy Pap Ilona a lánykori neve, és ebből jött ki valahogy ez a becenév sok évtizeddel ezelőtt, még kislánykorában. Szomszédos tanyán laktak, együtt nőttek fel, s a katonáskodást meg a fronton töltött időt leszámítva nem éltek ők egy napot se egymás nélkül. A postás összecsapta a kezét, és valami olyasmit mondott, hogy szerelmes könyvben is ritkán olvasni ilyesmit, ő meg ingatta a fejét, hogy nem nagy dolog ez, csak ugye meg kell érni. A szomszédság rendes, segítenek, ahol kell, bár ők nem kérnek semmit, elmotoszkálnak itthon maguk körül. Szerencsére még nem betegek, a kisboltba is elmegy, a felesége megfőz, nincsenek nagy igényeik. Ő megrendelte a diós bejglit a pékségben, tavaly is nagyon finom volt.
Fát nem állítanak, sose volt náluk, az elején nem telt rá, meg a gyanta szagát se szerette Pilka, ő meg ugye férfiember létére nem erőltette a cifraságot. Az esti misére persze mindig elmentek, amíg nyolc kilométerre laktak a tanyán, akkor is bejutottak a családok. Ők heten voltak testvérek, hét fiú, és egyik évben csak négy pár csizma volt olyan állapotban, hogy nem kellett szégyenkezni a templomban. Azok mentek az édesszülőkkel csengős szánon, akiknek jó volt a lábára a szépen feketére vikszelt lábbeli. Ő meg huncutul korommal kente be a csupasz lábfejét, hátha az apja nem veszi észre, és neki is helyet szorítanak. Persze nem sikerült a csel, apja komoran parancsolta be a házba, de a januári nagy vásárból hozott neki egy roggyantott szárú sötétbarna csizmát, bele meg puha kapcát, hát olyan boldog nem volt ő még soha. Könnybe lábadt a szeme, az ünnep közeledte mindig előhozta a régi emlékeket, öreg ember meg hamarabb elsírja magát. Ilyenkor gyakran eszébe jut a nagyapja is, aki betegen jött haza a nagy világégésből. Évekbe telt, míg végül löktek neki valami kis kegydíjat, hideg vízre is alig volt az elég. Mégis neki mertek először a levesből. Tata meg – mert így szólították – ott ült egész nap a sparhelt mellett, csuhéból bábot font, bicskájával apró kis állatokat farigcsált. Kukoricát morzsolt, közben katonanótákat dúdolt. Egyszer így karácsony előtt valami városi felvásárló keveredett a tanya felé, az istállóban nem lelt felnőttet, hát benézett a kiskonyhába is. Aztán megjegyzést tett a mihaszna, kenyérpusztító öregekre, hát édesapjuk, pedig béketűrő ember hírében állt, ostorral verte ki, csak úgy porzott vele a szekér végig a város felé vezető havas, hepehupás úton. Mi gyerekek meg mind a heten kint álltunk a tanyaudvaron, reszkettünk, de nem a hideg miatt, összebújtunk, mint a fázós kis csipasz verebek, ijedten. Apánk meg nagy komolyan megállt előttünk, aztán csendesen azt mondta, jegyezzétek meg, aki nem becsüli az időseket, elesetteket, nem ember, nem érdemli meg az isteni kegyelmet.
Az öreg kikanalazta a kalácsos kávét az utolsó cseppig. Kinézett az ablakon, a fák gallyairól a szél leverte az apró porhavat.
– Advent van, ezek a böjti szelek – szólalt meg a felesége az ajtóból, és odaállt mellé, mint ahogy ott állt mellette mindig.
Nyitókép: Salánki Anikó
