Kilátó

Az utazó társaival egy biztató pillantást vetettek a rács felé, s azon nyomban elindultak „csolnakért, mert az ég már szürkült”. A nap leszállott, s a Duna tükre mintha „sok-sok millió piros rózsaszirmot ringatott volna”.

A szellemtől való elhagy(at)ottság azóta, amióta Hamvas papírra vetette gondolatait, már rég nem csak Európára jellemző, globálisan aljasodott le/el az egész kóceráj. A legritkább eset, hogy tényleges szellemi értékkel/súllyal bíró ember a felszínre tör, de ilyen is van.

Ez szó úgy hangzik, mintha már régóta benne lenne a magyar nyelv szókészletében, pedig csak két évtizedes múltra tekint vissza. Régibb szavunk viszont a fülbemászó.

Múlt év szeptemberében nyílt meg Kecskeméten a Cifrapalotában a Magyarország áldott emlékezetű királynéja” – Sisi, Ferenczy Ida és a magyar udvartartás című tárlat, melyben kiemelt helyet kapott Mária Valéria főhercegnő. A kiállítás kurátora dr.

kizökkent időt!

Nézem a tévében a sztárfocisták gólörömtől remegő, izmot feszítő karját, a bőrükre varrt ábrákat, igyekszem megérteni a világot, amiben testre festett szimbólumok alá rejtőzik a legszebb nő láb is, de nem látom az arcokat. Csak a kis Weninger hangját hallom, aki régen, amikor még a közelgő ’70-es évektől vártuk a megváltást, de legalábbis az olyan lakást, amiben nem salétromfolt rajzol képeket a falra, és csak börtönt járt emberek inge alól bukkant elő leginkább tetovált, nyíllal átlőtt szív, azt sziszegte: a bőre, Vendel bőre, az itt a nagy...