Az egyház és a nem keresztény vallások

1943. október 7-én történt, Riomban, a megszállókkal együttműködő Vichy-kormány területén. A zsidó származású híres francia történész, Jules Isaac sétára indult, ez mentette meg az életét. Amíg ő a borbélynál volt, addig a Gestapo letartóztatta a francia ellenállókkal együttműködő családtagjait, feleségét, lányát, vejét és a kisebbik fiát. Fiának később sikerült elszöknie, felesége és lánya azonban Auschwitzban, a gázkamrában halt meg még abban az évben, veje pedig – aki nem volt zsidó – 1944-ben a német „csodafegyverek” gyártására szakosodott Mittelbau-Dora kényszermunkatáborban.

A riomi hotelbe visszatérő Jules Isaacnak sikerült megmentenie az elkobzástól megkezdett könyvének a kéziratát, amelyben az antiszemitizmus keresztény gyökereiről értekezett. Ezen a ponton megfordulhatott volna minden, a történész – aki ismertsége ellenére nem tudta elérni családtagjai szabadon bocsátását – a haragot és a gyűlöletet is választhatta volna, de őt a megértés és a helyrehozás szándéka vezérelte élete hátralévő részében.

A Jézus és Izrael című könyvet 1946-ban fejezte be és két évvel később adta ki elhunyt feleségének és lányának ajánlva. A műben a keresztény antijudaizmus gyökereit tárta fel. Álláspontja röviden így összegezhető: az evangéliumi tanításban semmi sem ösztönöz az antiszemitizmusra, mégis a zsidó vallással szembeni teológia ellentét miatt befészkelte magát az antijudaizmus az egyházba, amely a zsidókat az istengyilkosság (Jézus megölésének) a vádjával illeti. Mint egyfajta rejtett zsidóellenesség, tudattalan antiszemitizmus ez ott működhet minden keresztényben.

Az író a könyvet tizennyolc ajánlással zárta, amelyekkel véleménye szerint orvosolhatók lennének a rejtett antiszemitizmushoz vezető hibák. Ezekben kiemeli, hogy a kereszténység alapítója és apostolai mind zsidók voltak, Jézus megöletéséhez – amiről a római helytartó, Pilátus döntött – csak a zsidó vallási vezetők egy részének volt köze.

Ez a tizennyolc ajánlás visszaköszön az 1947-ben tartott Seelisbergi Konferencia tíz pontjában, amely ugyanezzel a témával, a zsidókkal kapcsolatos keresztény tanítás szükséges reformjával foglalkozik. Jules Isaac ugyanis nemcsak az elméletre, a gondolatok kifejtésére, hanem azok terjesztésére, a gyakorlati életbe való átvitelre is időt szentelt. A második világháború pápája, XII. Piusz 1949-ben rövid magánkihallgatáson fogadta őt, ahol szó esett a nagypénteki liturgia oremusában, a zsidók megtéréséért való könyörgésben szereplő, álnok vagy hűtlen, hitetlen jelentésű perfidis jelzőről. A holocaust elleni nyílt tiltakozás elmulasztása miatt a mai napig vitatott megítélésű egyházfő megerősítette, hogy a szót hitetlen és nem álnok zsidókként kell értelmezni. 1955-ben visszaállította a térdhajtást, amit azzal a magyarázattal, hogy a „zsidók” térdelve gúnyolták keresztre feszítése előtt Krisztust, egyedül a könyörgés ezen részében nem hajtották addig végre. 1959-ben, a 20. század legjelentősebb katolikus egyházfője, a II. Vatikáni Zsinatot összehívó XXIII. János kivetette a perfidis jelzőt a könyörgésből.

1960. június 5-én Jules Isaacot audiencián fogadta XXIII. János, ahol előadhatta a nézeteit az Izraellel kapcsolatos keresztény tanítás szükséges reformjáról a vele szimpatizáló egyházfőnek. Azt kérte, hogy hozzanak létre egy olyan dokumentumot, amely állást foglal a zsidókra áthárított istengyilkosság vádjával szemben. Nem maradt hatástalan, 1960. szeptember 18-án a Keresztény Egységtitkárság elnökét, Augustin Bea bíborost azzal a feladattal bízta meg a pápa, hogy dolgoztasson ki egy, a katolikus egyház és a zsidók kapcsolatáról szóló iratot.

Innen az 1963-ban meghalt Jules Isaac történetéről áttérhetünk az ezután bekövetkező történelmi eseményekre. A kétségtelenül történelmi jelentőségű II. Vatikáni Zsinat 16 kiadott dokumentuma közül a legrövidebb a zsinati atyák által hatvan évvel ezelőtt, 1965. október 28-án elfogadott Nostra aetate volt, amely szintén történelmi jelentőségű, az első olyan hivatalos tanítása a katolicizmusnak ugyanis, amely az egyház és a nem keresztény vallások viszonyáról szól. Közvetve a politika is szerepet játszott a dokumentum arculatának a kialakításában, amelynek a kompromisszumok sorát magába építő véglegesítése mindössze néhány évvel a második izraeli–arab háború lezajlása után és a harmadik kitörése előtt történik. Az arab országok ellenezték a meghozatalát, befolyásos zsidó szervezetek pedig lobbiztak érte. Az egyháztól várható bölcs megoldás született erre a kényes helyzetre, az irat témáját kibővítették, amely ezután a zsidó vallás mellett a végleges változatában egy-egy rövid fejezetben a hinduizmusról, a buddhizmusról és egy kicsit hosszabban az iszlámról is szót ejt.

A politikai ellenkezés elhallgattatásához, a dokumentum nemzetközi elfogadásához nagyban hozzájárultak az 1963-ban meghalt XXIII. Jánost váltó VI. Pál szintén történelmi jelentőségű diplomáciai lépései, aki szakítva a sok száz éves hagyománnyal Róma püspökeként ismét elhagyta Itália földjét. Első útján a Szentföldre látogatott, ahol 1964. január 5-én Jeruzsálemben békecsókot váltott Athenagorasz konstantinápolyi egyetemes pátriárkával, az ortodox (pravoszláv) egyházak tiszteletbeli fejével. Még abban az évben visszavonta a két egyház az 1054-es anatémát egymás iránt.

A latin eredetiben mindössze 1117 szavas Nostra aetate a kétezer éves egyház bölcs mértéktartásának a szellemében íródott. Megmarad az általánosságok talaján, sehol sem érinti a teológiai vitákra ingerlő eltérő hitbeli nézeteket. Röviden így foglalható össze a mondanivalója: az egyház értékel minden tiszteletre méltót a nem keresztény vallásokban, de továbbra is hivatásának érzi, hogy hirdesse Krisztust és a megváltást, amelyben a vallási keresés kiteljesedését látja. A legterjedelmesebb részében a kereszténység és a zsidóság viszonyát taglalja, s ahol arról ír, hogy maga Jézus és az apostolok is zsidók voltak, majd elítéli az antiszemitizmust, ott egyértelműen ráismerhetünk Jules Isaac gondolataira.