Nincs bocsánat

„Toll, kréta, kő, ecset víziósai, ti, kik valaha szenvedés és elmúlás grimaszát kíséreltétek meg idézni; haláltánc látói, iszonyat vésnökei, poklok íródeákjai, ide jöjjetek…!”

Nem Dante invitálja így a művészeket az elképzelt pokolba, hanem Debreczeni József a Hideg krematóriumban az igazi pokolba, bár itt nincs tűz, inkább sár meg fagy. És nem csalók, tolvajok vagy gyilkosok bűnhődnek vétkeik miatt, hanem gyerekek, nők és férfiak ártatlanul, azért, mert zsidók. A gyengébbje a gázkamrában, az erősebbje, akik munkára képesnek tűntek, kényszermunkán végezték kevés kenyéren és levesféle löttyön, krumplihéjból főtt levesen tengődve valameddig. „Hetente egyszer a levesek sztárját kapjuk: lefölözött tejlevest… Fogadalmat teszünk, hogy mindennap tejlevest rendelünk, ha hazakerülünk. Tejlevesorgiákat rendezünk, tobzódni fogunk tejlevesben.” Szerencsére és hatalmas lelki erőre volt szükségük a „csontembereknek” a túléléshez. Hogy ki maradt életben?

„Meghalsz, mert végignézted szomszédod haláltusáját. Megfertőződik a maradék életerő. Valóban az, hiszen testi erőt illetően régen elenyészett minden különbség. A végére egyformán megérett mindenki. A különbség az anyagtalanban rejlik. Egyiknek még futja az erővé hasonult akaratból, a másik ennek a végére ért.”

Bűnhődtek ők a középkorban Jézus haláláért, a XX. században meg iszonyatosan embertelen, az emberiség számára szégyenletes fajelmélet küldte őket milliószámra a halálba. Akik pedig túlélték a kínokat, sohasem szabadultak az emlékektől.

Debreczeni Józsefet társaival Topolyán vagonírozták be 1944-ben, és „halálország fővárosába”, Auschwitzba érve bevált módszerrel indult a megsemmisítés: balra az azonnali halálra ítéltek, jobbra a kényszermunkára alkalmasak, miközben senki sem tudta, milyen sors vár rá. „Demokratikus módon” a jobbra besoroltak átállhattak a másik oldalra, s mert őket teherautóval szállították tovább, az utazásban meggyötört emberek közül többen balra léptek. Véletlen vagy szerencse döntött sokak életéről. Megérkezvén az írónak egy régebbi lágerlakó mutatta be a tábort: „Látod ott a kéményeket? Az Birkenau. A krematóriumváros. Az a füst pedig már – ők. Akik balra álltak.” Ennyin múlt az élet. Vagy annyin, hogy a náci tiszt megkérdezte, ki a legjobb munkás a csoportban. Egy kiemelkedően erős és szorgalmas kárpátaljai volt az. A tiszt elővette pisztolyát és fejbe lőtte a fiatalembert, mondván: A legjobb zsidónak is meg kell döglenie.

A Hideg krematórium először 1950-ben jelent meg, közeliek voltak még a borzalmas élmények, nyilván hitelesek is, a holokausztról hallott történetek pedig sokak számára hihetetlenek. Meggyőző lehetett volna, ha irodalmunk első értékesebb lágerprózája eljut szélesebb körben a magyar nyelvterületre, mert mégiscsak félmilliónyi magyar zsidó halt meg náci koncentrációs táborokban.

A gázkamrába küldöttekről keveset lehet mondani, ők csak azt a rövid utat tették meg, amit a többiek is a fürdőig: nyírás-szőrtelenítés, tetvetlenítés, fürdő, csak az ő zuhanyukból víz helyett halálos gáz ömlött. Majd következett a krematórium. „A csontból enyv lesz, az emberi hajból matrac vagy párna. Hegyek vannak itt gyermekhajból.”

Akik rövidebb-hosszabb életre ítéltettek a szenvedések útján, azok is kacérkodtak időnként a halállal: „Közel kétezer embert jelöltek ki. A lista legelején szerepeltem. Örüljek-e vagy féljek? Annyi nyomban világos volt, hogy innen megyünk. Sokkal rosszabb helyre – gondoltam, és milyen tragikusan tévedtem – nem kerülhetek. A legrosszabb eset Birkenau, a füstölgő kéményerdővel. Ez pedig, ha jól meggondolom, nem is olyan megvetendő megoldás.”

A szinte elképzelhetetlen, sosem látott rémség vetette föl sokakban a gondolatot, hogy mindezt a borzalmat meg kell ismertetni az emberiséggel, mert ha ebből sem tanul, semmiből sem fog.

Ha valaki megírja valaha, ami itt történik, eszelősnek fogják tartani, vagy perverz hazudozónak – mondta egy lágerlakó.
Ugyanez a gondolat foglalkoztatja Lily Ebertet, aki túlélte a borzalmakat; egy hónapja ünnepelte Angliában századik születésnapját. A brit uralkodó, Károly király azt írta neki, hogy „Az Ön életműve az volt, hogy emlékeztesse a mi nemzedékünket a romlottság és a gonoszság mélységeire, ahová az emberiség le tud süllyedni.” A nyolc évtizeddel ezelőtt elhurcolt, akkor még Engelman Lívia nagy félelme ugyanis az, hogy ha már nem marad túlélő, nem lesz, aki emlékeztesse a világot a holokauszt borzalmaira.

A Rómában élő Bruck Edit, több tucat könyv szerzője és magyar költők fordítója, akit néhány évvel ezelőtt Ferenc pápa meglátogatott a lakásán és az emberiség nevében bocsánatot kért a történtekért, úgy maradt életben, hogy a katona puskatussal szakította el édesanyjától, és lökte jobbra a sorba. Az életbe.

Keserűen állapítja meg, hogy az emberek nem tanultak a hibáikból. Nem tanultak Auschwitzból, mint ahogy Vietnámból sem. A mostani izraeli–palesztin konfliktussal kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy a világ összes háborúját elítéli, de az, ami most zajlik, barbárság.

– Nincsenek szavak arra, amikor egy kisgyereket lefejeznek. A kibucokban történt mészárlás híre megfojtott, nem kaptam levegőt. Rögtön az jutott eszembe, amikor Auschwitzban egy német játékból egy véres gyermekfejet rugdosott… Nem akarom, hogy a világ bármelyik gyermekéhez hozzáérjenek, akármilyen vallású is legyen.

Bruck Edit a róla készült filmben azt is megjegyezte, hogy a sok rossz és kegyetlenség között szegény gyermekkorától fogva az apró gesztusok éltették, a pici világosságok, mindig egy ember nyújtott vigaszt és reményt számára, nem a tömeg. A keserű tapasztalatok ellenére állítja, hogy bár megbocsátani nem tud, de senkit sem gyűlöl. „Azért is vagyok szabad, mert nem tudom, mi a gyűlölet.”
A holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmából a kegyetlen és tragikus múlt néhány mozzanatának fölidézése után, említsünk meg mi is apró „világosságot”. Például azt, hogy közel 900 magyar részesült a Világ Igaza izraeli állami kitüntetésben, amit azoknak a nem zsidóknak ítélnek oda, akik szabadságukat, biztonságukat vagy életüket veszélyeztetve zsidókat mentettek a vészkorszak idején.  

Befejezésül pedig – akár az emberiséghez szóló üzenetként is – álljanak itt Lily Ebert szavai: „Megfogadtam, hogy bármennyi évet is szán nekem a Jóisten, arra fogom tanítani az embereket, hogy mi mind emberek vagyunk, és emberségesen is kell viselkednünk.”