Hétvége

A három tavaszi hónap közül az április a legszeszélyesebb, a legtitokzatosabb s talán a legszebb is.

Nemzedékek rajongása, megható ragaszkodása köszöntötte a legendás „hármast”, nemcsak a városok színháztermeiben, hanem szórvány világunk kis falvainak, településeinek szerény művelődési otthonaiban is. S nemcsak itt, Vajdaságban, hanem a Drávaszögben, valamint a szlavóniai szigetmagyarság csodálatos világában is az otthon melege fogadta a legendás „hármast”: Gubik Mirát, Boros Mirjanát és Boros Istvánt.

Nehéz feladat elé került az újságíró, amikor az előre megadott terjedelemben egy 250 éves templomot kell bemutatni. Mert az ilyen és hasonló régi épületeknél nem csupán a festmények, kegytárgyak, szobrok, hanem a falak is mesélnek.

A nyugati kultúra hagyományosan a karcsú vagy nőiesen kerekded formákat tartja szépnek, a kövér vagy túlsúlyos leányzókat pedig hajlamos megbélyegezni. Míg nálunk a rosszullétig éheztetik magukat a menyasszonyok, hogy beleférjenek a ruhájukba, addig egyes afrikai vagy arab népeknél épp az ellenkezője a cél, vagyis, hogy az arák a hullámzó hájtól még véletlenül se férjenek bele a nullás méretbe.

Réges-régen, valamikor a múlt század elején világra jött egy fiúcska. 1913 állt a konyhában függő naptáron, amikor Törteli Miklóst édesanyja először befektette a magyarkanizsai takaros kis házban őrzött bölcsőbe.

Mintha a szabadkaiak soha sem bocsátanák meg a városvezetőknek, hogy 124 évvel ezelőtt megszüntették a villamost. Nemcsak áprilisban kerül elő ez a téma, amikor utolsó útjára indult a piros szerelvény, hanem időről időre felbukkan baráti beszélgetésekben, emlékezésekben, a város értékeinek felsorolásában, sorsok, életek felidézésben, mint ahogyan egy végzetes veszteséggel lenni szokott.