Szombathy Bálint elektrografikája
Az elektrográfia elnevezésű képzőművészeti irányzat a vizuális tartalmak elektronikus úton történő sokszorosítására és továbbítására alkalmas eszközök megjelenéséhez kötődik. A fénymásoló, a telefax, a képtávíró, a számítógép nyitott utat a gépi úton sokszorosítható grafikai anyagok művészi átértelmezésének irányába a múlt század nyolcvanas éveiben. Az alkotóként változó eljárásban viszont nem a gépek adta sokszorosítási lehetőség az alapvető, hanem éppenséggel ellentétesen: egyedit alkotni a sokszorosítás céljára kifejlesztett eszközökkel, amelyek felhasználásához egyedül a művész kreativitása szab határt. Az individuális felhasználások száma végtelen, talán éppen ezért annyira dinamikus a fejlődése ennek a művészeti ágnak, amennyire az tapasztalható, és amit képírás, fényfestészet és egyéb elnevezésekkel illetnek az alkotók.
A fényfestészet megnevezés annyiból tűnik találónak, hogy a művészek a rendelkezésükre álló technikai eszközöket ugyanazzal a céllal használják, mint a vászonra festő képzőművészek az ecsetet és a palettát. Zömében legalábbis.
Szombathy Bálint szépségkutató, képzőművész, elméleti szakíró soha nem volt festő, így az ő kapcsolódása az elektrográfia terepéhez eleve nem „festői” megalapozottságú, ezért ha talán nem is a legradikálisabb – bár nyugodtan tekinthetjük annak is –, de mindenképpen egyedi, előzmény és követők nélküli. Szombathy ugyanis az elektrográfiai alkotás során se vett „ecsetet és palettát” a kezébe, hanem a papírkosárból szedte elő a műveket, hasonló módon átminősítve őket, ahogy Marcel Duchamp tette talált, illetve készre gyártott képzőművészeti tárgyaival.
N. Mészáros Júlia művészettörténész szerint : „A mai elektro- és komputergrafikusokat a változatos tárgy- és tudatos eszközhasználat mellett a kép és képiség lényegének, a szépség klasszikus problémájának, a fény természetének, az algoritmikus összefüggésrendszerek vizuális leképezési lehetőségeinek a kutatása, a hagyományos festészet formáinak személyes üzenetté vagy új esztétikai jelekké alakítása, az anyagszerűvel és anyagtalannal való kifinomult játék, a poétikus és emberközpontú felfogásmód, valamint a társadalmi kommunikáció új formáinak kutatása jellemzi.”
Szombathy Bálint merőben más irányból közelítette meg a kép elektronikus továbbítása és ez általi sokszorosítása nyújtotta lehetőséget: a közvetítő gép hibája felől. Napilapunknál grafikai szerkesztőként dolgozva figyelt fel a képtávíró médiumára, és azokra a telefotókra, amelyeket „elrontott” a gép. A máshol szemétkosárba kerülő grafikai anyagban felfedezte a képromlás egyediségét, a roncsolódás megismételhetetlenségét, ugyanis a közvetítő elektronikus berendezés soha nem követte el kétszer ugyanazt a hibát, így a sokszorosítás/továbbítás selejtje, akcidentális mutációja Szombathy művészi koncepciójában egyedi alkotássá minősült, amiben a tökéletlen gép esztétikai minősége öltött képtestet, és hozott létre egy magasabb nyelvi szinten megképződő, immár nem információs, hanem művészeti objektumot.
A távközlési technológia hibás, előreláthatatlan, esetleges működése során létrejött, a nyolcvanas években keletkezett alkotásaiból a kaposvári Képírás Művészeti Alapítvány adott közre válogatást Mozgásképek – Motion-Pictures címmel. A füzetbe válogatott alkotások a mozgást nem a filmszerűség értelmében jelenítik meg, hanem az unikális képsíkokon az elmozdulás, a fordulatból támadt torzulat, az elmosódás, felületi roncsolódás, összemosódás és szétrobbanás jellegét öltve jelenik meg.
Több, a művész szándékával a művészet körébe emelt képhiba kollázsnak vagy montázsnak tűnik, noha nem az. A különbséget azonnal lemérhetjük, amennyiben egyetlen pillantást is vetünk Szombathy kollázsaira, ezekből legutóbb a Magyar Műhely közölt néhányat a 156. számában, Relációk címmel. A különbséget a szerző így foglalja össze: „… a kézileg gyártott papírkollázsokban és -montázsokban a képi változások egyben anyagi, fizikai természetűek is, emitt kizárólag felületiek, ikonográfiaiak, és nem érintik a kép anyagi állagát. Másrészt a telefotók grafizmusai gyakran ismétlődő, absztrakt, sőt, szuprematistának nevezhető mikrostruktúrákat alakítanak ki, melyeket hagyományos eszközökkel lehetetlen létrehozni.”
A hírügynökségektől érkezett, a művészet számára kisajátított, ábrázoló tartalma szerint selejt anyag Szombathy szenzibilitása és szemlélete nyomán egy másfajta, jelként értelmezhető képi minőséget nyert, ami az informatív kódok és referenciák nyomán már nem érthető meg, egy más nyelv mentén bontakozik ki.
Végül, de korántsem utolsósorban azt sem árt kiemelni, hogy Szombathy Bálinton kívül nemzetközi viszonylatban se alkalmazta egyetlen más művész se médiumként a roncsolt telefotót, és immár alkalma se lesz rá, ugyanis a képtovábbításra szolgáló távírógépek elavultak, kivonták őket a forgalomból.
