Honti a saját korában is már az általa meghaladottnak tartott mesetipológiák módosítására, illetve behelyettesítésükre az akkoriban, a múlt század harmincas éveiben a századelőn megjelent, Edmund Husserl (illetve Martin Heidegger, Maurice Merleau-Ponty, Emmanuel Lévinas) nevével fémjelzett fenomenológiai eljárást, a nyelvhasználat fontosságát szem előtt tartó leíró módszer alkalmazását javasolta, és a mesekutatás addigi strukturalista megközelítésével szemben előrevetítette a szöveghermeneutikai mesevizsgálat szükségességét, a mese „archeológiai” rétegeinek feltárását, mitológiai, etnográfiai, szociokulturális, textuális és egyéb vonatkozásainak megismerését.
Ennek, a magyar mesekutatás történetében kétségkívül központi helyre kívánkozó, alapokat teremtő, csonka (Honti János ugyanúgy munkatáborban pusztult el, mint a 35 éves Radnóti Miklós és a 44 esztendős Szerb Antal) életműnek a megismerését, gondolati-filozófiai, illetve módszertani hátterének feltárását, folytathatóságának kijelölését tűzte ki céljául az IKKA tanszék és az Alkalmazott Narratológiai Műhely dr. Bálint Péter tanszékvezető tanár vezetésével 2010 októberében a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Felnőttképzési Karán megtartott tanácskozáson, amelynek anyaga 2011-ben Honti és a mesevilág címmel jelent meg kötetben.
Kudor Duka István alkotásai
Fontos észrevenni, és megjegyezni – miként a kötetet szerkesztő Bálint Péter teszi Honti szellemi örökségének nyomában című tanulmányában –, hogy Honti szerint a mesetipológia és a nemzetközi mesekatalógusok voltaképpen a tudományos kutatás mesterséges konstrukciói, ennél fogva csupán „sorvezetőnek” tekinthetők, mert típusok nem léteznek, csupán mesevariánsok vannak. Erről írta Honti A mese világában, hogy: „A hagyományozás folyamatában lélektől lélekig közvetlen az út, nincs halott közvetítő elem közbeiktatva. Ezért minden új megjelenítése a hagyomány anyagának, tehát a mese minden új elmesélése tulajdonképpen új alkotás, mert a reprodukálás több, mint a puszta megismétlése az emlékezetben felraktározott anyagnak”, illetve: „ még egyetlen mese változatainak száma is gyakorlatilag korlátlan: mindenki annyiszor mondja el újra, ahányszor csak akarja és számosan ismerik. Minden elmondás, minden aktualizálás azonban egy külön változat”.
Honti meseértelmezését, narratíva-megközelítését vizsgálva Bálint Péter vitába is száll azzal, természetesen az újabb meseteóriákkal, filozófiai, antropológiai, etnográfiai megközelítések hatalmas anyagával felvértezve teszi észrevételeit. Felveti például, hogy Honti „nem járja végig azt a filozófiai gondolatot, mely a halálhoz való viszonyulásból vezeti le az egzisztencia-karakter megváltoztatását és a másik arcával folytatott diskurzusból származó sors-betöltést. Ha a mese csupán a ’világ eszmei korrekciója’ volna, s az adottként létező itt-lét elviselhetetlenségét igyekezne felcserélni/pótolni egy másutt-szebb-lét ígéretével […] részben lefokoznánk szórakoztatás meglehetősen ’gyermeki’ szintjére.
Honti meseértelmezésének megértéséhez a kutatók több dolgozatban is Honti „szellemi atyjának”, Kerényi Károly klasszika-filológus, valláskutató, a magyar ókortudomány vezéralakjának mítosz-értelmezésén keresztül jutnak el. Bódis Zoltán hívja fel a figyelmet Határ-átlépések című tanulmányában, hogy Kerényi „a mitológia esetében a megragadottság forrását a nyelvben látja. Ráadásul nem a nyelv információközlő szerepében véli megmutathatónak, hanem inkább a nyelv poétikusabb oldala, vagy általánosabban fogalmazva a nyelvi teremtő erő révén”, ami a mese esetében az oralitás nyomán képződik meg, mert miként a kutató emlékeztet, a platóni-arisztotelészi hagyomány szerint az írott szöveg „halott” közeg, és hasonló következtetésre jutott a kötet szerkesztője által idézett Jan Assman ókorkutató antropológus is: „Az írásbeliség […] önmagában még nem biztosít folyamatosságot. Épp ellenkezőleg, az írásbeliség a felejtés, az enyészet, az elavulás és porosodás kockázatát rejti magában, ami a szóbeli hagyományozástól idegen, és gyakran inkább jelent szakadást, mintsem folytonosságot.”
A kötet szerzői az említett Bálint Péter és Bódis Zoltán mellett Weiss János, Biczó Gábor, Bujdosóné Papp Andrea, Jenei Teréz, Hermann Zoltán, valamint Nicole Belmont, kortárs francia antropológus, akinek egy korábban készült tanulmányát közli a gyűjtemény.
