Akár a versek mindegyike. Az sem mindennapi, hogy a könyv a Finálé cikluscímmel kezdődik. Ez a „lezárás” voltaképpen az Osztrák–Magyar Monarchia végnapjait „finálszép tömegsírban” láttató, „fülbevájó zenei aláfestés”-sel megjelenített összeomlása.
Miért éppen finálé a kezdet? Minden bizonnyal annak megerősítésére, hogy minden befejezés egyben valaminek a nyitánya is, és ez nincsen másképpen a maguk romjába roskadó birodalmak esetében sem. És egyben a távlat is módosít a kezdet és a vég összefüggésének logikáján. Miként az Anyagcsere ciklus harmadik darabjában írja: „közelről / emberek // távolról / a világűr korpája” (74.).
A fináléval kezdődő kötet olvasása során úgy tűnik, komoly zavarok léptek fel Mahler „letöltése” során, egymásba keveredtek a fájlok, egyik zenében egy másik is dübörög. mondjuk Mahler 5. szimfóniájának Adaggiettojában a Laibach együttes Opus Dei című darabja. Mahler „kihűlt története” ugyanis egyben a költő frissen hangszerelt története is. Az opus meghatározó jellegzetessége a fragmentáltság, a monolitikus blokkok szétzúzása, szétszórása, mondjuk korhű műszóval: az eklektikusság. Cikázás a megidézett és a megidéző között. Mahler zenéjének megjelenése nem valóságszintű jelenség a Tisza-parti Mézesben (amiről Balázs Attila is szinte zenei ihletettséggel ír Világsarok + című, ugyancsak 2011-es kötetében), vagy egy Sonic Youth koncerten, mentális szinten viszont előfordulhat. Miként a Monarchia-temető korban és a zsidó zeneszerző, karmester, operaigazgató vonzáskörében megjelenik Kosztolányi Dezső és Tolnai Ottó Palics-képzete, Újvidék semmis világtere, Csontváry Mostarja, Freud villámanalízisének 300 koronás tiszteletdíja…
Apropó, Freud: Orcsik Roland költészetében erős szexualitás működik, versében például a „spontán / gerjedés // fekete betűsejteket / lövell // a Könyv síkos / nyílásába”, ráadásul éppen a 69. oldalon. Arról nem is szólva, hogy az Apropó is egy zenekar neve, vagyis a költő már az olvasót is belerántotta zenés versvilágába, ahol nem a vers zeneisége, hanem a zene versbe építése a domináns poétikai cél. Orcsik poétikájában újdonság a tematikai szétszóratás, viszont megőrizte alapmotívumait, mint például az utazás, a találkozás, egymásra hangolódás, szerelem, nemiség, természet, ráközelítés a részletekre, az olvasmányélmények beépülése a magánszférába, irodalmi művek közti áthallások (korábbi kötetének címét is visszájára fordítja), a többnyelvűség, a hetykén üde hangütés. Mindebből olyan természetességgel születik a vers, mint amilyen természetes volt, hogy a Monarchia népei beszélték egymás nyelvét. Vagy ahogyan a zsákhordók dohányoztak. Cipelték a gabonát, a cigarettát alsó ajkukra ragasztották nyálukkal, és nem szívták, hanem természetes légzésük vitte-hozta a füstöt orrukon, szájukon át a tüdejükbe. Talán inkább így, hiszen Orcsik költészetében fontos szerepe van a légzésnek, a világ beszippantásának és versként kilégzésének, az egészséges ritmusú örökkön kezdeténél tartó finálénak.
