Balázs Attila megírta a nyulak történelmét a Cuniculus (Forum, 1979) című regényében, majd az emberek történelmét a Péterváradról és Újvidékről szóló átfogó, Kinek Észak, kinek Dél című munkájában (Palatinus, 2008). A kettő között írt egy sor regényt, kisregényt, elbeszélést, hangjátékot, fordított angolból, szerbből, közben elmenekült a háború elől, majd lett haditudósító, de csupán azért, hogy onnét is elmenekülhessen. Mert vérében van a rezgeség, írásaiban ő maga a cuniculus, a tapsifüles nyuszi, amely olykor hátsó lábára emelkedik, beleszagol a világba, majd váratlanul kilő a barázdából, fut roppantul, a fizika törvényeit szinte meghazudtoló sebességgel vált irányt, vágtája egyszerre menekülés és játék, ágaskodó terepszemléje pedig a világ tapasztalásának elraktározása.
Balázs Attila minden írásos megnyilvánulásában elbeszélő. Sőt, rádiós szerkesztőként, interjúkészítőként, vagyis az orális műfajokban is az. A folyamatos mesemondás adottságáról utóbbi két vegyes műfajú kötete, a Világsarok non-stop (zEtna, 2006) és a Világsarok + (zEtna, 2011) ékesen tanúskodik. Első pillantásra mindkét, egymástól függetlenül is olvasható kötet azt a benyomást keltheti, hogy nagy ívű elbeszélő munkáinak forgácsait, melléktermékeit, a menet közben keletkezett resztlit gyűjtötte egybe bennük a szerző. Távolról sincs így! Mindkét kötet (a továbbiakban már csak az utóbbira hagyatkozom), voltaképpen egy sajátos önéletírás, ami szervesen illeszkedik a szerző prózafolyamába, amelynek úgyszintén egyetlen főtémája van: Balázs Attila, akárhogy is nevezi magát a regényekben, Cuniculusnak, Féderes Manónak vagy Mesemondó Sziklának…
Nagyon leegyszerűsítve a Világsarok + írásai arról szólnak, hogy Balázs Attila miként jutott el a nyulak történetétől az emberek történetéig, mint regénylehetőségig, hogyan „komolyodott” szerzőként hozzá a prózájához, miként ismerte fel, hogy egyszerre több történelem is létezik, és hogyan lehet a közösségben megélt időt szinkronizálni az egyénként megtapasztalt idővel. A publicisztikai írásokból, naplóbejegyzésekből, prózafutamokból, esszékből, az általa és vele készített interjúkból összeállított kötetből narratív ív mentén haladó szabályos időfolyamatosságban bontakozik ki a semmiképpen sem szokványos önéletírás: a Tisza mentén, tanyán töltött gyermekkor, az iskolák, az egyetem, a tanszék melletti kocsma és vendégei, az Új Symposion meleg (nyúl)fészke, a szerkesztőség 1983-as szétzúzása, Sziveri János emléke, a vajdasági magyar irodalom fölött tartott szemle, európai és amerikai utazások, a beat-irodalom ösztönözte úton-levési késztetés, az 1991-es, kényszerű „anyaországba emigrálás”, családegyesítés, a legutóbbi nagyregény megjelenésével bezárólag. Pontosan úgy, ahogy annak egy önéletrajzi regényben lennie kell. Csakhogy Balázs Attila még soha nem írt olyan regényt, amilyet bármilyen elvárás mentén „kell”. Így, ez a csalafinta életrajz is egyszerre ezer más, mint bármely autobiográfia, mert nem az „ént” hangsúlyozza, hanem az „én” által megtapasztalt világszeleteket emeli ki, és helyezi rafinált címekkel jelölt szövegegységekbe.
Vagyis a nyúl mindössze a világ megismerésének és felismerésének kelléke, hiszen: „Ki a francot érdekel maga a nyúl?” (209.) Egy élet történeténél sokkal érdekesebbek az élet és az elbeszélő nyúl (cuniculus) vargabetűi. „Egotrip. Össze-vissza, csak gyorsan, mégis körülményesen – balkáni nyúl lelkem tükre. Cuniculus vitae.” (210.)
A Világsarok + írásai zömmel nosztalgiára hangszereltek. Tapasztalatból tudjuk, a nosztalgia valójában a megszépítő emlékezet mákonya, vágyakozás valami soha meg nem történt iránt. Balázs Attila szerint a nosztalgia a visszatérés és megismétlődés nehezen megfogható vágya, ami nem egyéb az idő visszafordításának link ábrándjánál. Az időt neki sem sikerült visszafordítania, viszont megidéznie igen, méghozzá irodalmunkban párját ritkító prózanyelven. Úgy írni arról, hogy például miért és mikor sírunk a moziban, vagy egy kiállításról, egy műtárgyról, ahogy ő teszi, talán más nem is tudhat.
