Danyi Zoltán is írt egy hasonlóan szerethető könyvet Hamvas Béla regényeiről Kivezetés a szövegből címmel (2008), ami számomra – nem elragadtatott Hamvas-olvasó, hanem a témában laikus szövegfogyasztó számára – egyszerre világossá tette Hamvas prózájának megközelíthetőségét.
Harmadikként itt van Prágai Tamás Kivezetés a költészetből című kötete, ami alcíme szerint arra okít, hogy miként olvasható a kortárs vers. Bizony, ezt a kivezetést is sokkal nagyobb örömmel olvastam, mint bármely verstanelmélettel foglalkozó (tan)könyvet. Úgy tűnik, a kivezetés egyre inkább fontosabb lesz a bevezetésénél.
Ez a megállapítás viszont inkább önmagából adódik, mint valós tényállást tükröz, hiszen Prágai kivezetése is voltaképpen bevezetés a versmegértés dimenzióiba, amelyben egyaránt jelen van a befejezhetetlen (vers)szöveg, annak költője és a befogadó, aki jóleső érzéssel tévelyeg a megértési lehetőségek egymásra rétegezett horizontjain. Ráadásul, mivel rendszert épít fel, amit a magyar költészet múltjából vett példákkal szemléltet, különös tekintettel a múlt század hetvenes éveitől született, mára már klasszikussá lett modern versekre, és azok, valamint az amerikai kísérleti költészet közötti párhuzamokra, egészen egyszerűen tankönyvként is kezelhető. Kétségtelen, hogy egy gimnáziumi verselemzés előkészítésekor hasznára lehet a tanárnak, sőt a magyar szakos hallgatók sem vallanának szégyent tanáraik előtt, ha ennek a „kivezetésnek” az okfejtését végigkövetik. A vers értelmezéséhez nem ad biztos receptet, mert olyan nincs, hiszen az szöges ellentétben áll a vers lényegbeliségével, vagyis ha létezne, kioltaná a verset mint lírai fenomént, mint a változó létező kifejeződését. Viszont rámutat, hogy milyen folyamatok révén helyeződhet át a vers az értelmező saját értelemmezőjébe.
A kötetbe szervezett tanulmányok előadásmódja kétszintű olvasatot kínál. Az érdeklődő olvasó számára kellő információval szolgál a törzsszöveg, amelyben közérthető, a szóbeli előadásra jellemző fordulatokkal, kérdések felvetésével és megválaszolásával fejti ki meglátásait a szerző, és ide kerültek a szemléltető, elemzett versrészletek. Azoknak, akik el kívánnak mélyülni a témában, a lábjegyzeteket is el kell olvasniuk, azokban találhatók meg az elméleti támpontok, amelyek alapján Prágai Tamás a törzsszövegben „megtartja” előadását.
Egy könyvismertetőben képtelenség lenne összefoglalni a tanulmányok révén kifejtett elméletet, talán hálásabb lenne a tartalomjegyzékből kimásolni néhány figyelemkeltő fejezetcímet, de inkább néhány fókuszpontra irányítanám a figyelmet.
Prágai Tamás beszédmódjuk elkülönböződése alapján elválasztja egymástól a költeményt, mint a líra képi megjelenítését, és a verset, mint a jelek egymásmellettiségét, ami során az előbbi a hagyományosság, az utóbbi a kísérleti jellegét viseli magán, de természetesen mindkettő tartalmaz valamit a másikból. A szerző mindkettővel foglalkozik különböző szempontok nyomán, de központi helyre a vers kerül, amit Julia Kristeva nyomán „szintaxis révén érthetővé tett ritmus”-ként kezel, vagyis felfedezi a versteremtő örömnek a prozódia, a variációk, a nyelvi játékok általi kifejeződését, ugyanakkor magáénak tudja azt a „szélsőséges értelmezést” is, miszerint „a vers felfogható úgy, mint mesterséges szerkezet, melynek önkényesen megnevezett elemei közt csakis a parataxis1, az egymás mellé helyezés hoz létre kapcsolatot”. Innét jut el Prágai Tamás például Tandori Dezső sakklépések betű- és számjegyeiből született verseinek értelmezéséhez, ami nyelvi behelyettesítésként értelmezi ezeket a verseket, ahol a hagyományos, metaforikus és metonimikus képalkotás, a „hagyományos” versnyelv helyébe a sakknyelv kerül, ami megalkotja saját hipertextusát és mátrixát, vagyis egymás mellé sorakoztatott jelek révén új megértési mezőt kreál. Innét már csupán egyetlen lépés kell a fordításelemzésig, a nyelvcsere sajátos formájáig, amelyben, akárcsak az „anyanyelvi” versírás során, egyszerre működik a játékösztön, a jelekből – jelölőkből! – épített textus, az „eredeti” szerző, a fordító, aki úgyszintén „eredeti” szerzővé minősül. A versolvasás, vele egyetemben a versfordítás, és a fordított vers olvasása Prágai Tamás értelmezésében Michel Riffaterre nyomán talánynak minősül, hiszen a vers valamit állít ugyan, de valami mást jelent. Ennek a talánynak a felfejtése során a befogadó előtt értelmezési horizontok sokasága jelenik meg, a köztük eligazodás ugyanolyan reménytelen, mint a vers befejezése. Csak abba lehet hagyni, de nem lezárni, az értelmezés folyamatos mozgásban, van, előre és hátra tekint, szinte egyidejűleg, tapasztalja az időben kiteljesedő változatosságot (heteronímia) és az időtlen azonosságot (homonímia). Ezen a ponton csatlakozik Prágai Tamás értelmezésében a versértéshez a befogadói szabadság által generált protoszemantika, a nyelv referenciális2 funkciójának leválasztása a lírai autopoétika3 során.
Innét nem folytatom. Prágai Tamás nagyon felkészülten és poétikai-retorikai-stilisztikai-irodalomelméleti és irodalomtörténeti ismereteinek pontos elhelyezése nyomán elvezeti olvasóját a kérdésekig, hogy a költők valójában őrültek-e, vagy immár vége lenne-e a költészetnek. A kötet értéke az, hogy magában hordozza mindkét kérdés nemleges válaszát. Azt, hogy a kortárs vers megértése nem képtelenség, technikák vezetnek hozzá. Ennek folyományaként a versírás is kötődik a „mesterséghez”, a technéhez. Vajon kikerülhetünk-e valaha ebből az önmaga farkába harapó kígyóhoz hasonlatos Möbius-spirálból?
A versnek nem csupán saját szótára, nem csak saját grammatikája, szintaxisa van, hanem személyen – olvasón – át érvényesülő, az előbb felsoroltakat talán figyelembe se vevő értelmezése is. Hogyan jutunk odáig? Legelébb bizonyára verset kell olvasnunk.
1 Mellérendelés, egymás mellé helyezés.
2 A kommunikációs tájékoztatási funkciója, mondjuk: valóságérték.
3 Önmaga megteremtése.
