Válogatott elbeszéléseit gyűjtötte egybe Lőrincz György Isten köve cím alatt, a válogatás és az utószó Pécsi Györgyi munkája. Ennek kapcsán szólni kell a kötet szerkezetéről: az egymás után sorjázó elbeszélések hősei és elbeszélői mintha az olvasó szeme előtt korosodnának, komolyodnának és komorodnának, világképük ugyanilyen arányosan tágul, figyelmük szélesedik. Ebben a tekintetben szabályos fejlődésívet követ a gyűjtemény szerkezete.
A gyermekhősök köré épített történetek végigvezetnek a világra csodálkozástól az eszmélkedésen át a serdülőkori traumákon keresztül a felnőttkor elhatározásait előrejelző lélekállapotig. A hiteles helyzetrajzok, lélekállapot-megjelenítések mögött – nem dekorációként, hanem a történet, az elbeszélés részeként – folyton jelen van az ölelő táj (számomra különösen nagy élményt jelentő leírása), ugyanakkor az elejtett szavak – hiszen a gyermekkorú szereplők társadalomismerete ennél tovább nem terjed – utalnak az idilli természettel szemben az embernyomorító politikai rendszerre, amelyben az elbeszélések szereplői élni kényszerülnek.
Az elbeszélő a nincstelenség kíméletlen realitását szerető lírával jeleníti meg: „A tanyán nemcsak a csend, még a szegénység is nagyobb volt, mint a faluban, besűrűsödött, szinte fénylett. Ott virrasztott: a házak fölött, akár a kétségbeesés.” (53.) A balladák földjén született történetek maguk is balladaszerűek, gyakran láttatás helyett inkább csupán sejtetik a történéseket (A titok; Azon az estén), és drámai feszültséget teremtenek az elbeszélő szólamában: „Így beszélgetnek, pörgetik az orsót, siritik a szálat, kötik a csipkét, és mindenik egyfajta konok nézéssel néz, nem kutatnak egymás gondolataiban, de vigyáznak a saját gondolataikra, s ha megszólalnak, mindenik csak azt mondja, amit bármelyikük elmondhatna, és néznek ki a homályos ablakon és várják, hogy megjöjjön a férfi.” (107.)
Az alföldi olvasó számára egzotikus tájat jelenítenek meg a Hargita környékén, Erdélyben játszódó elbeszélések, a tanyavilágban szétszórt, magányos emberek érzelmi világa egyetemes emberi érzelmeket jelenít meg, a tájspecifikum alatt erős hálót képez a lélek, a sarkított élethelyzeteket átható emberiesség, a szeretet. A következőhöz hasonlatos tájmegjelenítéshez az alföldi novellistának nincs is igazán szótára, az alföldi olvasó számára az ilyen leírások nem csupán hangulatot, hanem egyenesen világot teremtenek: „A lapos kőtől kétfelé vált a patak, s amikor kevés volt a víz, olyankor a bal oldali ágat félig lezárták, hogy áttereljék a vizet a malomárokba. Méteres zuhogó képződött ott, kivágták a fákat is, nem hajlott lombkorona a víz fölé, egy sziget rajzolódott ki az ég felé – fénysziget –, s ettől már néhány méterrel a kő fölött megváltozott a víz színe, de változott akkor is, ha bárányfelhők vagy esőfelhők csipkézték az eget. Méterenként változott egészen a zuhogóig, ahol csodás tüneménnyé vált: a kövekről alázuhanó vízcseppek vörös, kék, lila, sárga erezésűvé váltak, gyöngyházfényűvé, hogy alázuhanva lent, ezeket a habokat elnyelje a fodrozó fehér.” (170.) A síksági ember számára ugyanilyen újszerű és döbbenetes a hegyvidéki tél megjelenítése Lőrincz György elbeszélésében (A harmadik házig).
Az elbeszélt történeteken átsüt a tanyasi ember félelme a hatalom bárhol várhatóan lecsapó retorziójától, ami egyik pillanatról a másikra válik sejtésből, a mindennapokat megülő képlékeny fenyegetettség-érzetből kőkemény valósággá (A szarvas; Kuron Anna balladája). A bizonytalanság és a félelem légkörének érzékletes megjelenítését, a lélek megnyomorításának kíméletlen, őszinte vallomásait olvashatjuk az elbeszélésekben: „A félelem, a rettegés évei voltak, senki nem tudta, mikor, miért kopognak rá. Szomszéd szomszédtól, testvér testvértől is rettegett... Csak csendben meghúzódni, nem hallani, nem látni – volt a jelszó. – Átvészelni!’” (235.)
Ahogy a kötet szerkezete végigvezet a gyerekkortól az időskorig, ugyanilyen párhuzamos íven vezet be a tanyáról a városba. De az a város, ahová az olvasó eljut, a kitelepítettek, a meghaltak, az elmenekültek egykori jelenlétének urbanisztikai mementója csupán, mind gyakoribb a halál, a temetés, amelyeken a gyászolók – alig néhányan – mind öregek már, sehol egy fiatal, s ahová a magyar ember azért jár el ismeretlenül is, hogy népesebbnek tűnjék a gyülekezet.
Lőrincz György nagyszerű mesélő. Megteremti történetének atmoszféráját, majd úgy komponálja meg az elbeszélését, hogy az egyre fokozza a feszültséget, majd egy kifejtett vagy csupán sejtetett fordulattal lezárja a történetet, úgy, ahogyan azt az orális elbeszélés hagyományai megkövetelik, s ezen hagyományok alapul szolgálnak a kortárs prózában. Válogatott elbeszéléseinek kötete a magyar prózaírás fontos állomása, ahonnét – akárcsak a hegytetőről – beláthatóvá válik az egykori és a mai Erdély népének sorsa, környezete és körülményei, ugyanakkor a szerző élvonalba tartozó elbeszélő- és kompozíciós készsége.
