Június hatodikán nyílott meg a Zombori Laza Kostić Művelődési Központ galériájában Virág István zombori fotográfus Fotóálmok című kiállítása. Noha korábban számos remek címlapfotójával állt közönség elé, most hagyományos fotók helyett képzőművészeti alkotássá transzponált fényképeivel mutatkozott be a nagyérdeműnek.
A fotográfusok közt szokatlan, a képzőművészek esetében viszont nem ritka szakmai pályán haladt Virág István vizuális munkássága. A legigényesebb nyersanyagtól, a diától indult, az eleve manipulálhatatlan képfelületet adó képkockától, és a fotó minden szegmensébe beavatkozó „labormunkáig” jutott. A kettő között egyetlen közös dolog, hogy mindkét esetben az alkotó maximálisan uralja a vizuális felületet.
Aki (még) fényképezett diára, tudja, hogy ahhoz a fotózás magasiskolájára van szükség: meg kell találni a tökéletes kompozíciót, a leghatásosabb kivágást, az ideális mélységélességet, az optimális expozíciót, a kellő színszűrőt, mert a fényképezőgép kioldógombjának lenyomása után semmit se lehet módosítani a felvételen, előhívás után a kép eredeti beállításai végérvényesek maradnak. A negatívról készült pozitív képek esetében, még az instant polaroid felvételeknél is különböző utómunkákra nyílik lehetőség, amelyekkel módosítható, esetleg javítható az eredeti felvétel. A dia tehát tökéletes fegyelmet és szakmai tudást követel. Ha a képzőművészeti analógiát keresnénk összehasonlításul, talán azt mondhatnánk, a rajziskola elvégzése lehet a megfelelő párhuzam. Az alkotó ismeri a pontok, vonalak, síkok, felületek, textúrák, árnyalatok, hangsúlyok és kihagyások bonyolult rendszerét. Ezekből az elsajátított ismeretekből kell aztán létrehoznia saját képi világát.
Ez a folyamat zajlott le Virág István fénykép-értelmezésében is. Egy ideig a dia volt számára a kész, befejezett mű, a fotográfia végső terméke, a testet öltött képi realitás. Egyszerre viszont száznyolcvan fokot fordult alkotói koncepciója. Ami addig kész műnek számított, egyszerre nyersanyaggá lett. Nem keretek közé zárt grafikai tartalomként, hanem ismét képzőművészeti analógiával szólva, tubusból a palettára nyomott festékként, felhasználhatóvá tett koloritként, amiből a rajziskolában elsajátítottak alkalmazásával az egyik vizuális alkotásból egy másik vizuális alkotást hoz létre. Labormunkával, csak nem levilágítógép mellett és vegyszeres tálcák között, hanem a számítógép képernyője előtt. A számítógép a digitális fotózás laboratóriuma, de Virág István nem felvételei tisztítására, javítására, átkomponálására használja ezt az eszközt, hanem új felületek, új struktúrák, új kolorit, új textúrák, egyszóval új vizuális alkotás létrehozására. Ez a tevékenysége pedig a fotográfia világából átvezet a képzőművészetbe.
Abból a szempontból, hogy Virág István az érzéki tapasztalat és a megalkotott mű közé beiktat egy adathordozó közeget – a fényképet –, az eljárás második részét bátran nevezhetjük absztrakciónak, hiszen a fotográfia vizuális tartalmait radikálisan visszabontja alkotóelemeire, színekre, vonalakra, felületekre. A belőlük létrehozott nonfiguratív műalkotásokat pedig bátran a konkrét művészet fogalomkörébe sorolhatjuk.
Virág István fényfestészetének két fő karakterjegye az impresszív hatás és a kísérletezés. A kettőt együtt talán a konvenciók figyelmen kívül hagyásának is nevezhetjük. A fotókon megjelenő finom textúrák, érzékletes raszterek, kapilláris struktúrák, dimenzionista kompozíciók, kubista mátrixok egyértelművé teszik, hogy egyfajta nemeuklideszi művészettel, a festészetből leképzett fotográfiai művészetmutációval szembesül a néző. A kiállításon szerepel olyan immagináris tájkép, ami egyértelműen a lírai absztrakció fogalomkörébe sorolható, viszont a színkatedrálisok már inkább a multiplikációs algoritmus révén létrehozott, fraktál-jellegű alkotásokhoz állnak közelebb, egyfajta transzdimenzionális poétikát sejtetve. Vizuálisan lebilincselők a fotókon megjelenő torzított, roncsolt hasábfelületek, amelyek színkezelésében szinte egymással felesel a redukált színvilág és a harsány kolorit, a penészbe hajló húsrózsaszín és az artériás vér vöröse, a klorofill nyers zöldje. Gyakori motívumként épülnek a fotókba az ívek, valamint az erős asszociációs mezőt kibontó kozmikus felületek, amelyek megidézik az őskáoszból pillanatokra fölbukkanó amorf formákat, ezek alakjukat változtatják az erős gravitációs tér hatása alatt, keresik lehetséges explozív alaköltésük adódó pillanatát. A nonfigurativitás mögött rekedt alakábrázolás kétségbeesése jelenik meg ezeken a képeken. Természetesen képzettársításaink révén, a formák, színek és felületek mögött úgy tűnik, mintha ocsmány űrlények, megriadt halak, csókolózó szerelmespár, gyászos varjak, zsákmányra leső rákollók igyekeznének széttépni az őket rabul ejtő képsíkot, pedig ott csupán színek, szögletes, gömbölyű vagy amorf formák, megfagyott hullámfelületek jelennek meg, látszólag festészeti eszközökkel – szerszámokkal – létrehozva.
Akkor végül Virág István művészete festészet-e, vagy fotográfia? Eszközét tekintve az utóbbi, végeredményét tekintve az előbbi, s e kettősséget nem fedi a fényfestészet kifejezés. Sokkal inkább nevezhetnénk egyfajta digitális művészetmutációnak, aminek sajátosságát Virág István képzőművészi érzékenysége adja meg.
