Toldi Éva újabb tanulmányaiból nyújt válogatást a miskolci Felsőmagyarország Kiadónál megjelent Egyetlen történeteink című kötet, ami egy fejezet kivételével a vajdasági magyar irodalom szerzőivel és műveivel foglalkozik. A gyűjtemény talán legizgalmasabb dolgozata a rendszerváltozás lenyomatai után fürkészik honi irodalmunkban. Toldi Éva leszögezi, hogy Szerbiában a rendszerváltás nem kezelhető befejezett és körülhatárolható tényként, hanem permanens tranzícióként írható le inkább. Az emberek élete globálisan megváltozott az 1991-ben kirobbant háborúval, ami természetesen megjelenik az irodalomban is: a szépirodalmi szövegekben tematikus szinten és esztétikai többletként válik meghatározóvá a hontalanság, a helyváltoztatás, az egzisztenciális bizonytalanság, az identitásválság, a saját és az idegen fogalomkörének szövegbe ágyazódása. Toldi Éva emlékeztet, hogy a Vajdaságban már korábban megkezdődött a fájdalmas rendszerváltozás, mint Szerbia szintjén, az 1988-as joghurtforradalommal, a tartomány autonómiájának eltörlésével. Miként az október 5–6-i forradalom eseményei, úgy az azt követő történések a tartományban előrevetítették, sejtették a majdani káoszt, elhintették a félelem és a gonosz magvát, amire saját eszközeivel reagált az irodalom is. A kutató legelső ilyen szövegként Kontra Ferencnek az 1989-ben keletkezett Szöget a falba című lírai kisprózáját nevezi meg, és hozzáfűzi, „a Vajdaságban nincs olyan író vagy költő, aki ne reflektált volna valami módon a körülötte zajló eseményekre.”
A tanulmány a már felsorolt kérdéseket Gion Nándor, Kontra Ferenc, Balázs Attila, Majoros Sándor és Szakmány György műveiben vizsgálja. Ezek a szerzők a kutatási szempontok tekintetében megkerülhetetlen alkotásokat hoztak létre, a kutató többször vissza is tér hozzájuk. Például az ugyancsak fontos, az emlékezés és felejtés megnyilvánulási formáit vizsgáló, Románc, tragédia, szatíra, komédia című tanulmányban, ahol Gion és Kontra szövegei mellett még Tari István és Domonkos István egy-egy művét nevezi meg reprezentánsként és mutat rá műfaji jellegzetességükbe épülő tematikus tartalmaikra.
Az Egyetlen történeteink kötet írásai részben a szerző doktori értekezése, a történelemelbeszélés módozatait kutató, A múltreprezentáció lehetőségei című dolgozat megállapításai köré épülnek. Tézisek, konstatációk villóznak egyik könyv irányából a másik felé, de mindkettő megmarad saját felségterületén. A disszertáció kortárs magyarországi szerzők történelmi regényeit vizsgálja, a most megjelent gyűjtemény pedig, miként már jeleztem, a vajdasági magyar irodalomra összpontosít, de ugyancsak a történelem, mégpedig a velünk történő történelem elbeszélhetőségének lehetőségeit vizsgálva. Tény, hogy a Vajdaságban nem vert hagyományt a történelmi regény, igazi Trianon-regényünk sincs, noha az itteni magyarságnak a nemzettestről történt leválasztása motívumként gyakorta előfordul a már elszakítottságban született művekben.
Emil Kadirić: Sebességváltós
Toldi Éva rámutat, hogy az idegenség és az otthonosság megjelenítési módozatainak vizsgálata az utóbbi húsz év vajdasági magyar prózájában elvezet a felismerésig, hogy „változatos dinamikájú, közeledések és távolodások bonyolult rendszeréből építkező interkulturális meghatározottságú világkép bontakozik ki belőle”, ami felül tudott emelkedni a kesergő, panaszkodó, siránkozó, önsajnáltató hangütésen, és ezzel új esztétikai minőséget mutatott fel.
Ehhez a felismeréshez az eddig említettek mellett Fenyvesi Ottó, Németh István, Vasagyi Mária, Szögi Csaba, Juhász Erzsébet, Tolnai Ottó munkáinak elemzése vezeti el, az alapot viszont Sinkó Ervin és Herceg János legfontosabb alkotásaiból vezeti le hozzá.
Első pillantásra, csupán a tartalomjegyzékből ítélve ettől a vajdasági magyar irodalomra épített koncepcióból kilóg a könyv második fejezete, amelyben nem vajdasági szerzők (Dalos György, Tar Sándor, Bódis Kriszta, Györe Balázs, Berniczky Éva, Grecsó Krisztián, Péterfy Gergely) műveivel foglalkozik. A dolgozatok olvasása viszont nyilvánvalóvá teszi, hogy nagyon is tudatos szerkesztés mentén illeszkedik a könyvbe ez a fejezet. A történelemírás poétikájára vonatkozó tudományos érvrendszer mellett kibontott narratív anyag ugyanis szerzőktől függetlenül a kilátástalanság léthelyzetét dolgozza fel, a kisebbség, a szórvány, a kirekesztettek azon léthelyzetét, ami kínál ugyan alternatívát, de választani végtére csak a rossz és esetleg a még rosszabb között lehet. Erre a szálra fűzve alkotnak a kötetbe sorjázott írások egy homogén gondolkodásmódot megjelenítő nagytanulmányt, ami jó, hogy Magyarországon jelent meg, és egyben sajnos nálunk nincs forgalomban, miként a Felsőmagyarország Kiadó Vízjel elnevezésű sorozatának egyik darabja sem.
