A múlt héten adták át az újvidéki Magyar Tanszék alapítójának nevét viselő, a legtehetségesebb fiatal szerzők teljesítményét elismerő Sinkó Ervin Irodalmi Díjat, amelyet ezúttal Terék Anna nyert el Duna utcacímű, hosszúverseket tartalmazó kötetéért. Az 1984-ben született, topolyai származású, jelenleg Budapesten tanuló költőnőt a pszichológia és az irodalom viszonyáról, a külföldiségről és a visszajelzésekről kérdeztük.
Az első köteted 2007-ben jelent meg Mosolyszakadás címmel a muzslyai Sziveri János Művészeti Színpad verspályázatának nyerteseként, a második, a Duna utca pedig alig egy hónapja a Forum Könyvkiadó 2010-es fiatal írók kéziratpályázatának díjazottjaként. Mennyiben változott meg a kötetalakítási koncepciód és a versírási technikád az elmúlt négy évben?
– Az első kötetnél, a Mosolyszakadásnál nem én határoztam meg a versek sorrendjét. A szerkesztőm volt az, aki kialakított három ciklust. A Duna utcánál viszont már az egész szerkesztést én csináltam, mondhatni útközben, hiszen a verseket egy-egy közös ötlet mentén válogattam össze, sőt ez felé vitték magát a szöveget is a részek egyes ismétlődései.
Törekedtél-e az idei kötetedben határozott hangváltásra az elsőhöz képest?
– Igazság szerint nem törekedtem, ez az új hang valahogy kifejlődött bennem. Miután a Mosolyszakadás megjelent, jó ideig nem írtam verset, majd mikor ismét írnom kellett, már ezen az új hangon jöttek a gondolatok. Nem kerestem, ez kialakult bennem, talán ahogyan fejlődés közben a testünk is, a lelkünk is változik, akképpen alakul a gondolkodásunk, a logikánk vagy akár a költői hangunk.
Hogyan érzed, kialakítottad-e már a saját szöveguniverzumodat?
– Nagyon tetszett, mikor Patócs László a Sinkó-díj laudációjában sajátos szöveguniverzumról beszélt. A Duna utca verseinek valóban megvan az a sajátságos világuk, amitől a témák, a mondanivaló és a játék még inkább tud működni. Bár lehet, hogy ez a működés már nem lecsapódása, folyománya a szöveguniverzumnak, hanem pont olyan velős része, mint az ismétlések.
Az ELTE-PPK pszichológia mesterképzésének végzős hallgatója vagy. Hogyan hat nálad egymásra a lélektan és az irodalom?
– Nagyjából sehogy. A pszichológia és az irodalom úgy kapcsolódik össze bennem, hogy mindkettővel foglalkozom. Mondok egy párhuzamot: tegyük fel, ha élsportoló és orvostanhallgató lennék, az ugyanannyira hatna egymásra, hiszen attól, hogy tudom, melyik izom hol van, és miként működik, még nem feltétlenül vagyok képes nagyobb hatékonyságra bírni a testem, vagyis nem fogok jobban sportolni, csak mert sokat tanultam az izomtónusokról. Élesen el tudom választani a kettőt egymástól, hiszen az egyikben nagy szerepe van a fikciónak, a másikban viszont annak felismerésének van nagy szerepe.
Akkor ezek szerint az sem mondható rád, hogy terápiás jelleggel írsz?
– Nem írok terápiás jelleggel. Ha az ember kiírja magából a fájdalmát, az segít rajta, de attól az még nem lesz művészet. Művészetről akkor beszélhetünk, ha az ember már nem őrjöngve, dühöngve vagy sírva ír, hanem annyira eltávolodott a témája érzelmi hátterétől, hogy átgondoltan, hideg tárgyilagossággal tud róla megnyilatkozni, emlékezve a fájdalom vagy az érzelmek súlyos nyomaira. Csak ekkor tud játszani – mind a szavakkal, mind a témákkal, egyszóval a saját életével –, ekkor tud megválni a számára fontos elgondolásoktól, ekkor tud úgy koncentrálni, hogy a művészet munka részét elvégezhesse, ami az egyik legszebb eleme az egésznek, szerintem legalábbis sokkal szebb, mint a fájdalom meg a sírás, tehát amíg érik a téma.
A hosszúverseid visszatérő eleme az idegenségérzet: mintha utazásaid során Dubrovnikban, Rovinjban, Pesten, Párizsban, Szarajevóban és hazatérésed alkalmával Topolyán meg „kitolt otthonodban”, Szabadkán egyaránt egy identitásválsággal küszködő lírai én szólalna meg, aki úgy érzi, „jó lenne végre valahol valóban külföldinek lenni”. A legerőteljesebben a külFÖLD című szövegedben artikulálódik az, „hogy nem vagyok teljesen magyar”. Egyik interjúdban úgy fogalmaztál, nem szereted a vajdasági magyar irodalom-féle skatulyákat, mert csak olyanok címkéznek, akik félnek. Kifejtenéd ezt?
– Én ezt hibásan értelmezett idegenségérzetnek tartom, hiszen végig az otthontalanságról van szó, ami nem egy és ugyanaz. Párizsról végig azt írom, hogy milyen jó volt ott lenni, milyen különleges és kivételes volt minden, mennyire szerettem volna maradni, és többet haza sem jönni. A francnak van kedve hazajönni a poros Közép-Európába, amikor szerelmes minden párizsi férfiba? Ebben nincs idegenségérzet, pláne nem negatív felhanggal.
A külFÖLD az egyetlen, amiben arról van szó, hogy bár magyar vagyok, a magyarok leszerbeznek, löknek vissza. És ez valahogy így is van, itthonról húznak vissza, innen tolnak haza, és én szeretnék egy olyan országot, államot, társadalmat otthonomnak mondani, amely nem húz vissza, nem lök el, nem állít korlátokat, nem írat velem alá szerződést, hogy öt év múlva hogy fogok dönteni, hiszen honnan tudhatnám előre. Lehetőségeket ad, segít fejlődni, felelősséget ad a kezembe, befogad, de nem követel érte semmit viszont – egyszóval szeret. (A követelés zavar, nem a viszonzás.)
Bencsik Orsolya egyenesen profán szenvedéstörténetnek nevezi a Duna utcát, mivel szövegeid ismétlődő momentuma a sírás, a konfessziószerű történetmesélés nyomán felszakadó zokogás, amit hol a folyó-, hol pedig az esővíz mos el. Mit gondolsz, mikor jöhet el, eljöhet-e egyáltalán a költészetedben a megtisztulás, a hosszan tartó könnyezés utáni nyugalom?
– Minden vers után, amit leírok. A megtisztulás, a nyugalom időszerű. Öngyilkos lennék, ha folyamatosan tiszta és nyugodt lennék. Onnan már nem lenne értelme az életemnek. Az ember folyamatosan dönt, rosszul, aztán jól, aztán többször rosszul, aztán többször jól. Ha egyszer megtisztulnánk, és többet nem koszolódnánk be, akkor az azt jelentené, hogy bár fizikailag élünk, megszűntünk létezni. Az életet csak úgy lehet szeretni, ha változik, csak úgy lehet elviselni is. Stressz nélkül, koszolódás és tisztulás ritmikus váltakozása nélkül meghalnánk az unalomtól és a stagnálástól.
Szerintem újra és újra meg kell tisztulnunk, újra és újra meg kell nyugodnunk, de nem ez a végső, a kívánatos cél, az sokkal inkább a kettő közti egyensúly. Aki nem tudja megélni a rosszat, nem tudja megélni igazán a jót sem.
A KMV-ken rengetegen indulnak a te szövegeiddel, sőt nemrég Pál Ágnes és Raffai Ágnes színpadi lírát állított össze Hajvert Ákos segítségével a legújabb verseidből. Milyen visszajelzések, esetleges elvárások érkeznek hozzád nem szakmai körökből? Befolyásolják-e ezek az alkotási módszereidet?
– Nagy elismerés a számomra, hogy szavalják a verseimet, hiszen a vers akkor ér igazán valamit, ha szavalják is, nem csak olvassák. Fiatalok, felnőttek ezeket a szövegeket választják, hogy elmondjanak valamit, vagy akár, hogy elmondják újra, a saját hangjukon azt, amit mondani akartam. Olyan ez, mintha együtt mondanánk valamit. És ez nagyon-nagyon szép.
Pozitív visszajelzések érkeznek, olykor negatívak is, de elvárások nem igazán. Ha jönnének is elvárások, nem hiszem, hogy eleget akarnék tenni nekik, hiszen nem rendelésre írok, nem azért, hogy szórakoztassak, vagy hogy megfeleljek. Én ezt és így tudom írni, ahogy és amit írok. Nem akarok mást, mert az nem lenne őszinte, és nem is érne semmit.
Az utóbbi években rendkívüli sikereket értél el. A Sinkó-díj birtokában tervezgeted-e már a következő lépést?
– Igen, tervezem a következő lépést, végzős vagyok, egyelőre a szakdolgozatomat készítem.
