Varga Sándor Bácsgyulafalván élő költő közel öt évtizede versel, hetilapok, irodalmi folyóiratok közlik alkotásait. Eddig viszont mindössze két kötete jelent meg, mindkettő versválogatás. Az 1999–2011-es periódusban írott verseit az Aracs Társadalmi Szervezet jelentette meg Mindennapi nagypéntek címmel. E gyűjtemény kapcsán beszélgettünk az alkotóval.
Igencsak szkeptikus cím alatt foglalta egybe újabban keletkezett verseinek válogatását. A cím rávetül a kötet egészére?
– Az utóbbi évtizedekben úgy éltünk, hogy nem sok reményünk lehetett, soha nem tudtuk, mit hoz a holnap. Bizakodtunk a változásban, de úgy tapasztalom, máig mindhiába. Mindenki cipeli a maga keresztjét, és szinte naponta megfeszítjük önmagunkat, vagy megteszi ezt helyettünk maga az élet. Hasonlóan borongós a többi versem is, mint a címadó, kevés bennük az optimizmus, viszont olykor helyet kap bennük a remény, mert bizakodás nélkül valóban semmi értelme nem lenne az életnek. Mi éltünk valamikor szebb életet, jobb körülmények között, most azt szeretném, hogy a gyerekeink és az unokáink, akik itt maradtak, kapják meg a boldogabb élet lehetőségét, ne csak gond halmozódjék a gondra, hanem az örömteli pillanatok.
A nagypéntekre következik a feltámadás, de ezt Ön kihelyezte a távolabbi jövőbe, a reményt illetően nem is kérdezem tovább. Az Ön költészete jószerével közéleti töltetű, de a társadalmi körülményeket mindig szubjektív tapasztalatként jeleníti meg. Vannak ennek a költészeti modellnek gyökerei, vagy spontán talált rá erre a hangra?
– Nem hiszem, hogy saját találmány lenne, csak én ezt tartom követhető útnak. Legnagyobb költőink is saját korukat dolgozták föl, gondoljunk csak Petőfire, Adyra, József Attilára… Az olyan verseket szeretem, amelyeknek van mondanivalójuk, és én is csak akkor írok, ha van mondandóm. Lehet, hogy most megbántok valakit, de nem szeretem a puszta szóhalmazokból fölépített verseket, amelyeknek nem találom mondanivalóját, és nem gyönyörködtetnek líraiságukban, amelyekben a szavak valamiféle formát alkotnak, de nem látom a tartalmukat.
Ritkán megszólaló költőnek tartják sokan, pedig gyakran reagál nyomtatásban az időszerű eseményekre. Ugyanakkor két kötete válogatást közöl csupán verseiből.
– Gimnazista éveimtől írok verset, az elsőket 1964-ben közölte az Ifjúság, amelynek irodalmi rovatát akkor Deák Ferenc szerkesztette. Egy évre rá már elég sokat publikáltam ebben az ifjúsági lapban, meg az akkori Dolgozókban, az ÚjSymposionnak viszont nem küldtem verseket. Egyetemista társaim írtak a lapba, figyelemmel kísértem, sőt ma is megvannak a lapszámok, de nem éreztem magaménak a lap stílusát. Pilinszkyhez, Nagy Lászlóhoz, Juhász Ferenchez vonzódtam, bár az ő szóösszetételeitől később megcsömörlöttem. Mindig arra törekedtem, hogy minél kevesebb szóval, minél tömörebb formában, minél rövidebb versben minél többet jelenítsek meg, fejezzek ki érzéseimből, világtapasztalatomból. Szeretem a reflexiót, a gondolati lírát, és egy kicsit talán expresszionista is lennék – ha festenék. Egy-két gondolat gondolatokat, képeket, érzelmeket robbant ki az emberből, amelyek éppen tömörségük révén válnak hatásossá. Nem kedvelem a hosszú verseket, lehet, hogy már a korom miatt sem, de a mereven kötött, agyonszabályozott verseket sem. Számomra a tartalom hívja elő a formát, persze ügyelek, hogy annak legyen lüktetése, dinamikája, és ahol lehet, rímeltetem is a mondandómat. A versírás számomra egyfajta pszichoterápia is, mert legalább kibeszélem magamból, ami nekem nem tetszik, vagy reagálok rá, amit idehaza a négy falnak hiába mondanék el. Ha a megjelent verseimből néhány gondolat megfogan az olvasóban, úgy érzem, tettem valamit a közösségünkért.
Előző kötete a Forumnál jelent meg, a másodikat is oda szánta. A kézirat hánytatott sorsáról a Mindennapi nagypéntek kötet előszavában Gubás Ágota szerkesztő asszony kertelés nélkül fogalmaz…
– Valóban a Forum Könyvkiadónál szerettem volna megjelentetni ezt a kötetet is, hiszen a legelső és legnagyobb renoméval rendelkező kiadónk. Előbb a recenziót, majd a verseket is elküldtem, de az ígéretek ellenére nem jelent meg a kötet, ezért visszakértem a kéziratot, és az Aracs Társadalmi Szervezetnek adtam, amely több helyen sikertelenül pályázott vele, végül saját költségén jelentette meg. A Forumot illetően úgy érzem, lehet, hogy rosszul, vagy csak én érzem úgy, hogy kimaradtam én ebből a kánonból. Nem tartoztam soha semmilyen csoporthoz, magányos farkasként tettem a dolgom, nem létezett irányomban olyan közösségi elvárás, amit nekem teljesítenem kellett volna. Szabadúszóként voltam irodalmár a tanári munkám mellett, amit hivatásomnak tekintettem, nemzetünk nyelvét, irodalmát és az attól elválaszthatatlan történelmét igyekeztem megszerettetni a gyerekekkel. Verseim nem nemzetieskedők, viszont népünk, kisebbségi létünk tényeit taglalják, és Gyurkovics Hunor fedőlapterve és illusztrációi is a nemzettörténelmi múltat idézik meg.
Költői munkásságában volt egy két évtizedes törés. Még 1975-ben, tíz év után elhallgatott, majd 1995-től kezdett újra írni. Mi hozta vissza a pályára?
– Herceg János halála késztetett ismét szóra. Megrendített a halálhíre, mert előző napokban együtt voltunk, s akkor írtam A temetőben című verset. Utána egyre többet foglalkoztatott az írás, mert olyan dolgok történtek velünk, ami mellett nem mehettem el szó nélkül. Az előző, Belémfalazottan című kötetem az 1999-es bombázások reflexióival zárult, a mostani onnan folytatódik napjainkig, figyelve a köröttünk történteket. A 2001. szeptember 11-i, amerikai eseményekről is írtam verset. Távol történt terrortámadásról van szó, de személyesen is megérintett a tapasztalat, hogy sehol sincs béke, sem nyugalom, hanem mindenfelé csak a pokol…
