A Temerini Újság névazonos elődje 1929 augusztusában cikket közölt a Havas Boldogasszony-napi (augusztus 5.) tekiai búcsú előkészületeiről. Az írás szerzője ismeretlen – feltételezésem szerint az akkori időkben zarándokutakat gyakran szervező Olliger Károly, a római katolikus plébánia német anyanyelvű, magyarul is jól beszélő kántora lehetett. (Az akkoriban túlnyomórészt magyarok lakta település 12–15 százaléka volt német.)
A cikk a kegyhely vallási jellegű hagyományainak megemlítése mellett néhány történelmi jellegű információt is közölt, olyanokat, amelyeket nem ismerünk a helyi magyar szájhagyományból, s feltételezhetően ismeretlenek voltak korábban is. Olliger, talán német források alapján, a következőket mondja az 1716. évi ütközetről:
„Ali pasa török nagyvezér elővédje Karlovcinál tűzött össze Jenő herceg csapatával és a török pasa 50–60 piaszterrel jutalmazta a levágott keresztény fejeket, amelyeket a nagyvezér sátra előtt póznákra tűztek ki. Ugyanaz év augusztus 2-án a törökök elfogták Jenő főherceg egyik tábornokát, gróf Breunert. A herceg éppen Mária Schneei-napján (értsd: Havas vagy Havi Boldogasszony napján – Cs. B. megjegyzése) támadt a törökre. Hatalmas csata fejlődött ki, végül is Jenő herceg seregei megfutamították Ali pasa csapatait és gazdag zsákmánnyal tértek vissza. A fogságba került gróf Breunert a visszavonuló török csapatok egy tölgyfára, amely ma a Mária-schneei kápolna előtt áll, felakasztották. Ezt a tölgyfát most Breuner-tölgynek nevezik. A csata színhelyén a nagyvezér sátra előtt egy fából készült mecset volt, amelyet később kápolnává alakítottak át. Ezt a kápolnát gróf Breuner családja állította az áldozatul esett tábornok emlékére és azt Mára Schnee kápolnának nevezték el, mert a csata Mária Schnee napján történt.”
A mártírrá lett Breunernek Johann Nepomuk Vogl osztrák költőnek köszönhetően irodalmi apoteózisa is született. 1835-ben Die Breuner-Eiche (Bei Peterwardein) – A Breuner-tölgy Péterváradnál – címmel húsz négysoros strófából álló, alexandrinusokban írt balladában mondja el az osztrák császári tábornok fogságba esését, szenvedését és tragikus halálát. (A költemény, mint arra Négyesi Lajos, a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetem professzora tavalyi temerini előadásában felhívta a figyelmet, egy bécsi katonakalendáriumban 1850-ben újra megjelent.) A ballada a harci események középpontjába vezet bennünket. Még tart a csata, amikor Breunert egy török csapat elfogja és Ali pasa elé hurcolja. Ali ujjong örömében és alkut ajánl a grófnak: adja fel keresztény hitét, váljon renegáttá, cserében megkegyelmez neki. A keresztény, császárhű Breuner ezt visszautasítja, mire a dühös, öntelt nagyvezír a kápolna melletti „nagy és öreg tölgy”-höz láncoltatja, hogy a gróf onnan nézze a csata további lefolyását:
Csörgesse ott a láncát és nézze haraggal teli,
A büszke sas hogy menekül, s közben a félhold veri.
Essen kétségbe e fánál, hogy nincs neki menedék,
Amíg csak szét nem zúzza szívét egy török lövedék. (Cs. B. fordítása. A második sor allegorikusan ábrázolja a törökök – félhold – által kergetett osztrák császáriak – büszke sas – helyzetét.)
A láncra vert tábornok Eugen győzelméért reszketve végignézi a váltakozó sikerrel zajló ütközetet, s amikor a törökök számára a csata már végképp elveszett, az őrzésére állított hét íjász nyilai vetnek véget életének. Vogl a ballada végén azt állítja – költői alkotások ilyen jellegű közléseit általában nem szokás reális tényekként kezelni, de erre most figyeljünk oda –, hogy „a tölgyfa még ma is áll a templom tisztásán, ahol egy gyatra fakorlát fogja körül”.
Ilija Okrugić, a kegyhely első monográfusa a 19. században a péterváradi plébánia Visitatio canonicája alapján számol be a tekiai kápolna építéséről, s Sigfrid Breuner (ő Braunernak írja) elfogatásáról és haláláról: (…) A gróf Pálffy János marsall elleni első török támadás során (augusztus 2-án) néhány társával együtt el lett fogva, s azonnal láncra verték őket és a vezér elé vezették – amikor 5-én napnyugtakor a győztes Eugen herceg a megölt vezér sátorához ért, lánccal a nyakán és a lábán megtalálta Braunert, akit röviddel azelőtt szörnyen megkínoztak és megöltek, s a forró vér még számtalan sebből patakzott. Körülötte a vele együtt elfogott császári katonák lefejezett tetemei hevertek.”
Az osztrák tábornok mártírhalálát elmondó, eddig ismert legrégebbi magyar nyelvű történetet Jordánszky Eleknek a magyarországi Szűz Mária kegyelemképekről Pozsonyban 1836 kiadott művében találjuk. A török fővezér és Breuner (Jordánszkynál báró Breiner) között nem folyik párbeszéd a mohamedán vallásra történő áttérésről, csupán a harcban halálos sebeket kapott bosszúszomjas Ali még látni akarja ellensége kínhalálát, és parancsot ad kivégzésére. „Erre a’ törökök Generális Báró Breinernek mind lábait, mind kezeit elvágván, őtet azonnal fel akaszták egy nagy szilfára, mely jelenleg is ott áll a Templom mellett; valamint annak a hosszú vas láncznak egy részét most is a’ Pétervári fegyvertárban láthatni, más része pedig a’ Bécsi Császári Fegyver házban mutattatik.” (Négyesi Lajos professzor 2016. évi előadásának egyik következtetése szerint Breuner tábornok mártírhalála nem az egykori muzulmán mecset közelében épült későbbi keresztény kápolna közelében történt, mert nem ott volt a török nagyvezír főhadiszállása, hanem a Vezirac nevű hegyen.)
Szűz Mária tekiai nagy fája ma már nincs meg, létére és méreteire a még mindig gyűjthető legendatöredékek mellett csupán az ismétlődő faragások hatására folyamatosan kisebbedő tuskója emlékeztet. Meg régi fényképek, képes levelezőlapok, így például az, amelyen a vaskerítéssel körülvett, impozáns méretű fa törzsére erősítve a Hétfájdalmú Szűz viszonylag nagy méretű, bekeretezett képe látható egy fölé helyezett, két oszlopon álló, a fa törzsére támaszkodó baldachinszerű, barokkos, ún. szamárhátas ívelésű építménnyel, homlokzatán a következő, sikeres gyógyulásért hálát adó szöveggel: POSLE OZDRAVLJENJA OD TEŠKE BOLESTI DAROVAO JAKOV ŠILI ADM KAPETAN U PENZIJI. 25-VII-1935. PETROVARADIN. A fényképen elég jól kivehetők a fa levelei. Nem tölgylevelekre emlékeztetnek. Lehet, hogy Mijat Stojanović 19. századi horvát történésznek volt igaza, amikor azt írta, hogy a grófot a templom mellett egy vén szilfához (tehát nem tölgyhöz) láncolták? Idős temerini nyilatkozók is szilfát, illetve egy esetben eperfát említettek, Remellay Gusztáv – cikkének megállapításai Jung Károlynak köszönhetően a közelmúltban váltak újra ismertté – viszont 1858-ban így ír: „Ott áll s zöldel maiglan is a hársfa, s látható rajta az egyszerű Mária-kép, melyhez Havi Boldogasszon napján mindig nagy számú nép gyűl össze.” Felmerül persze a kérdés, hogy a fénykép ugyanazt a fát ábrázolja-e, amelyről legendák és a történelmi leírások beszélnek – ami nem valószínű –, de ami még fontosabb, még az is, hogy a kétféle narratíva központi eleme, a fa, „eredetileg” egy és ugyanaz-e, avagy csupán az idők során (a 19. században) nőtt össze többé- kevésbé szerves egységgé a két – ti. a vallásos és a történeti – hagyomány.
A képeslapon látható öreg fa méretei alapján egyáltalán nem lehetetlen, hogy az már kétszáz évvel korábban is létezett, de ez önmagában persze nem bizonyíték.
Temerinben a tekiai fának mind a levelét és ágacskáit, mind a kérgét szentelménynek, gyógyító és rossztól óvó erejűnek tartották. „Aszondják, hogy a fának a levele, a szíve még télen is zöld vót. A fa leveleit hazahoztuk, meg a kérgiből egy kis darabot. Amikor a fa már kiszáradt, a fatörzsből véstek ki szilánkokat. Ez jó vót, ha a házba vót, szent dolog vót. Mindenre kihatott.” „Az én öreganyám összekötte a leveles ágakat, oszt főkötte a gerendára. Tűz ellen.” „Ennek a fának az ága gyógyított. Ha valakinek nagy fájdalmai vótak, tettünk neki a feje alá.” „A fa levelit az álatoknak adták, a gajjakat főszúrták az ólba vagy az istálóba a tető alá, hogy legyen szerencse.”
De használták a szentelt barkához hasonló funkcióban is: az eresz alá vagy a kémény mellé került villámcsapás ellen óvó szentelményként, mások pedig házszenteléskor örökzöld ágacska híján ezt adták a papnak, hogy szenteltvízzel behintse a házat. Levelét imakönyvekben őrizték, mások teát főztek belőle, ha fájt a torkuk, akárcsak a kérgéből, szilánkjaiból. Talán nem egészen érdektelen itt megjegyezni, hogy napjaink gyógyszeripara a szilfa kérgét különféle betegségek elleni készítmények egyik alapanyagaként használja fel.
A tekiai nagy fának ma már csak a tuskója van meg, az is alig látszik ki a földből. A 2015. évi nagybúcsú alkalmával arra lettem figyelmes, hogy egy 70 év körülinek vélt asszony jókora konyhakésével a tuskó maradványait hasogatja, és egy nejlonzacskóba gyűjti forgácsát, szilánkjait. Szóba elegyedtem vele, először magyarnak, később egy-két pillanatig szerbnek, illetve horvátnak hittem, de kérdésemre elmondta, hogy „šiptarka”, vagyis albán, vallási hovatartozása szerint muszlim, úgy gondolja, hogy 1937-ben született, már hatvan éve Újvidéken él, minden évben kijön a tekiai nagybúcsúba, hogy vagdaljon a tuskóból, majd hazatérte után népes családjának rendszeresen oszt a szilánkokból, amelyektől, ha azokat maguknál tartják, szerencsések lesznek, mindig lesz pénzük és egészségük, de a szilánkokat, forgácsot orvosságként is használják.
