2024. június 20., csütörtök

Múltfaggató a jubileumok jegyében

Kétnapos tudományos konferencia a szabadkai VM4K szervezésében

A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ kétnapos tudományos történészkonferenciát tart 1848 – A térség reménysége címmel, amelynek tegnap volt az első napja, ma pedig folytatódik. A több mint tíz előadást felsorakoztató tanácskozást a Petőfi 200 emlékév és az 1848-as magyar szabadságharc 175. évfordulója alkalmából szervezték meg, a Mozdulj! Petőfi! programsorozat részeként. A rendezvény fő témája az 1848/49-es események hatása és jelentősége, a magyar szabadságharc legfontosabb, és máig érvényes kérdésfelvetéssel bíró problémáit járja körbe, elismert magyarországi és vajdasági történészek segítségével.

Dr. Süli Attila őrnagy, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatója, A székelyek délvidéki telepítésének kérdése 1848-ban címmel tartott előadást:

– Ez egy megvalósulatlan kezdeményezés maradt. Ekkor már háborús hadszíntér volt Délvidék, a magyar kormányzat szándéka pedig az volt, hogy az üresen álló pusztákat betelepítse magyar etnikummal és ezáltal jobban biztosítsa Délvidék védelmét. Úgy gondolták, hogy az ország déli része biztosabb lesz, ha a magyar kormány iránt elkötelezett, lojális lakosság él ott, a székelység pedig határőrző volt, ebben tapasztaltak voltak.

Ma folytatódik a konferencia (Fotó: VM4K)

Ma folytatódik a konferencia (Fotó: VM4K)

Az utóbbi időkben eléggé jelentős kutatási eredmények jöttek elő, különösen a székely határőrökről, a székelyek délvidéki hadszíntéren való szerepléséről 1848-ban, de 1849-ben, a Bem tábornok által Délvidék felszabadítására induló hadjáratban is voltak székely kiegészítésű alakulatok. A kijutás Délvidékre székely zászlóaljak hősiességén múlott, és Petőfi ennél fogva írta meg A székelyekcímű versét – tudtuk meg dr. Süli Attilától.

A csataterek Petőfije címmel tartott Kedves Gyula előadást (Fotó: Lukács Melinda)

A csataterek Petőfije címmel tartott Kedves Gyula előadást (Fotó: Lukács Melinda)

Dr. Kedves Gyula ezredes, az Országgyűlés Múzeumának szakmai tanácsadója A csataterek Petőfije című előadásában Petőfi katonáskodását elemezte. Több mint tíz évvel ezelőtt Ratzky Ritával egy kötetet írt ezzel a címmel.

PETŐFI, A KATONA

– Petőfi szolgálata nagyon érdekes, de némileg kínos téma is. Két végletbe menő megközelítése van. Az egyik, hogy Petőfi úgymond ügyeletes sztárként katonai rangra tett szert, és mindenféle botorságokat művelt, a másik pedig az, hogy a nemzet kincsét harcba engedték, holott jobban kellett volna vigyázni rá. Ebben próbáltunk kicsit eligazodni. Alapvetően nem kellene problémaként kezelni azt, hogy miért állt Petőfi katonának, kényszerítő körülmények okozták-e vagy sem. Petőfire akkora szüksége volt a kialakuló honvéd seregnek, mint egy falat kenyérre. Ezt a kifejezést akkor nem ismerték, de a jelentését nagyon is érezték. Petőfi volt a honvéd hadsereg arca. Ha tiszti egyenruhájában tart beszédet, az hitelessé teszi. Bem irányításában így megtalálta a helyét, de ha be akarták tagolni abba a hierarchikus rendbe, amin a katonaság alapul, és ami Petőfi habitusának egyáltalán nem felelt meg, akkor problémák adódtak. Ebben kellene igazságot találni – hallottuk dr. Kedves Gyulától.

Dr. Hermann Róbert a kishegyesi ütközetről beszélt (Fotó: VM4K)

Dr. Hermann Róbert a kishegyesi ütközetről beszélt (Fotó: VM4K)

Prof. dr. Hermann Róbert történész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese, előadásában osztrák forrásokra támaszkodva szólt az 1849. július 14-i kishegyesi ütközetről:

– A magyar oldalról viszonylag kevés hadi jelentés maradt fenn, inkább emlékiratokkal, hírlap-tudósításokkal tudunk dolgozni. Ez a kishegyesi ütközet esetében is így van. Egy hadműveleti napló részleteit ismerjük, amit kortársinak tekinthetünk, valamint Vetter Antalnak, a déli hadsereg fővezérének a hivatalos jelentését. A császári oldal viszont sokkal alaposabban dokumentált. Egyrészt ismerjük Jelačić több változatban megírt hivatalos hadi jelentését, másrészt pedig hadosztály dandár, illetve alakulat szinten is benyújtották a jelentéseket. A kishegyesi ütközet az egyik legnagyobb veresége volt a császári királyi hadseregnek, főleg ezen a hadszíntéren. Gyakorlatilag a honvédség utolsó olyan nagy sikerének számít, aminek hosszú távú stratégiai következménye lett, hiszen Jelačić ezek után visszavonult a titeli fennsíkra és egészen a szabadságharc tényleges befejezéséig ott maradt a  hadseregével együtt. Fellelhető viszont az úgymond kötelező tartozéka is ezeknek az eseményeknek, miszerint a kudarcokat és vereségeket is kisebb veszteségeknek kellett mutatni. Ezekből a jelentésekből ez is nagyon jól tükröződik. Fennmaradtak olyan magánlevelek is, amelyeket a császári királyi tisztek írtak családtagjaiknak vagy barátjaiknak, ezekből pedig kiderül, hogy bizony elég súlyos volt ez a vereség – mondta prof. dr. Hermann Róbert.

HONVÉD PAPOK, EMLÉKMŰVEK, EMLÉKHELYEK

Zakar Péter a szabadságharcban részt vett papokról, tábori lelkészekről értekezett (Fotó: Patyi Szilárd)

Zakar Péter a szabadságharcban részt vett papokról, tábori lelkészekről értekezett (Fotó: Patyi Szilárd)

A délutáni előadások sorát prof. dr. Zakar Péter történész, a  Szegedi Tudományegyetem nemzetközi és közkapcsolati rektorhelyettese, az SZTE Modernkori Magyar Történeti  Tanszékének tanára nyitotta meg, aki az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcba részt vevő délvidéki honvéd papok és tábori lelkészek életútját mutatta be. Előadásában a Kalocsai érsekség és a Csanádi püspökség területét vette vizsgálat alá. Többek között megemlítette a Szabadkán született Horváth Ignácot és a magyarkanizsai Sándor Józsefet. A történész összegezve megállapította, hogy a szabadságharcban részt vett délvidéki papok többsége 28 és 32 év közötti fiatalember volt, akinek valamilyen fegyelmi ügye volt az egyházzal. Emellett legtöbbjüknek a császárpárti szerb felkelők miatt el kellett menekülniük Délvidékről. Ezen papok többsége a szabadságharc bukása után visszatért egyházmegyéjébe és a helyi honvédegyletek tevékeny tagjaivá vált.

Baráth Gábor Gergely történész előadásában azt mutatta be, hogy Szabadkán hogyan ápolták az 1849. március 5-én lezajlott kaponyai csata emlékét. Kiemelte, hogy 1899. december 3-án a csata 50. évfordulója alkalmából két emlékművet is emeltettek a győztes csatának, mégpedig egy 15 méter magas emlékoszlopot az egykori Nemzeti Kaszinó, a mai könyvtár épülete előtt, egy obeliszket pedig a Bajmok közelében található csatatéren. Hozzátette, hogy a csatatéren található obeliszk emeltetését Mamuzsits Mátyás, a Szent Teréz-templom akkori plébánosa kezdeményezte, de mivel az akkori városvezetők úgy ítélték meg, hogy ez az emlékmű távol van a várostól, adománygyűjtésbe kezdtek egy másik, a város központjában helyet kapó emlékmű felállításához is. A történész elmondta, hogy az emlékműveket 1919-ben, az impériumváltás után eltávolították. A csatatéren azonban az obeliszket 1999. március 5-én, a csata 150. évfordulója alkalmából újból felállították. Baráth Gábor Gergely kiemelte, hogy az emlékművek mellett, már 1866 novemberében a Zentai úti temetőben egy impozáns sírboltot is felállítottak a szabadkaiak Paganini József tüzérszázados tiszteletére. Az olasz származású tiszt a kaponyai csatában lelte halálát. Március 15-e alkalmából e sírhelynél minden évben megemlékezést tartanak.

Kávai Szabolcs történész Magyarországnak az 1848/49-es forradalom és az azt következő időszak nemzetközi megítélését mutatta be. Elmondta, hogy a cári Orosz Birodalom és Poroszország a magyar forradalom ellen foglalt állást. Franciaországban az ottani forradalom miatt zűrzavaros állapotok uralkodtak, így érdemben nem támogatták a magyar ügyet, míg a Brit Birodalom, bár szimpatizált a magyarokkal, diplomáciailag semleges maradt. Egyedül a kicsiny olasz állam, Piemont állt ki a magyar forradalom mellett. A történész hozzátette, hogy az 1849. április 14-én meghozott magyar függetlenségi nyilatkozat tovább rontott Magyarország megítélésén. A fent említett országokban azonban a közvélemény egyértelműen a magyarokkal szimpatizált. Ez a szimpátia a szabadságharc bukása után, Kossuth angliai és Egyesült Államokbeli útjával érte el csúcspontját, és az 1867-es osztrák–magyar kiegyezéssel alábbhagyott.

A délutáni előadások sorát Tomik Nimród történész az 1848/49-es forradalomhoz és szabadságharchoz köthető Délvidéken található emléktáblákat, szobrokat, kopjafákat és síremlékeket vette számba. Elmondta, hogy többek között Délvidéken jelenleg 11 Petőfi- és 4 Kossuth-szobor áll, 15 emléktábla őrzi a szabadságharc emlékét, továbbá 8 kopjafa és Tiszaszentmiklóson egy harangláb. Tomik Nimród emellett azt is elmondta, hogy 14 településen emlékhely nélkül tartanak 48-as megemlékezéseket. Az emlékhelyek sorából pedig kiemelte a zentagunarasit, amely egyszerre állít emléket a 48-as hősöknek, az I. és II. világháború áldozatainak, Rajki Mártonnak, a délvidéki 56-os mártírnak és az 1990-es évek délszláv háborúk áldozatainak.

A konferencián az egybegyűlteket Baranyi Dolores, a VM4K kulturális referense köszöntötte, akitől azt is megtudhattuk, hogy az előadások szerkesztett változata egy tanulmánykötetben jelenik majd meg, amelyet a Mozdulj! Petőfi! emlékév részeként adnak ki.

A rendezvényen jelen volt Fremond Árpád, az MNT elnöke, valamint Hugyik Richárd, az MNT Végrehajtó Bizottságának kulturális tanácsosa is.