2024. május 19., vasárnap

Hazataláló tábor

Utazás önmagunk felé az elárasztott századok fölött

A Duna dicsőséges folyó, de egyben csupa halál és szerencsétlenség is, keveredik és kereszteződik benne minden, kanyarulataiban menedéket keres az utazó, halogatva az érkezést minél későbbre, tudva jól, hogy ha az eredet jelentéktelen és főleg bizonytalan is, a vég holtbiztos és elkerülhetetlen.” Claudio Magris: Duna

A Hazataláló tábor résztvevői az aracsi Pusztatemplomban (Palkovics Sándor felvétele)

A Hazataláló tábor résztvevői az aracsi Pusztatemplomban (Palkovics Sándor felvétele)

Meg vagyok győződve, hogy sokan továbblapoznak, ha azt olvassák, hogy gyermektábor, haza, örökség, hagyomány és hasonlók. A Hazataláló tábor sem számíthat nagyobb figyelemre, mert az ilyen „régimódi” eseményeket nemcsak közömbösség kíséri, hanem számtalan kérdés is: Mi az, hogy haza? Mi az, hogy hagyomány, örökség meg őseink? És egyáltalán mi szükség az ilyesmire, amikor itt, Szerbiában, Újvidéken az Exit, másutt pedig más, hasonló világtábor kínálja a szabadságot, a feledhetetlen szórakozást és kábulatot? Mégis tegyünk egy kísérletet! Megpróbálom elmondani, hogy a haza, a hazatalálás meg az ifjúság nem idegen egymástól, tőlünk sem idegen. Csupán alkalmat kell teremteni, hogy rácsodálkozhassunk közhelynek tűnő dolgokra, a közelünkben levő, mégis ismeretlen természeti csodákra és végül egymásra. Állítom, semmit vagy csak keveset tudunk egymásról. Nem tudjuk, milyen szorongással csatlakozik egy verseci, magyarul nem tudó magyar a magyarul beszélőkhöz, nem tudjuk, miért van hiányérzete egy tájnyelven megszólaló bánsági magyar fiatalnak, ha magyarországi kortársaival találkozik, és azt sem tudjuk, hogy egy makói, debreceni, budapesti miért csodálkozik mindezen. A mi csodálkozásunk sem múlik, amíg azt tapasztaljuk, hogy civilnek tűnő apácák hazafiságból, emberségből és szervezésből mutatnak példát. Sok mindent nem tudunk, mert úgy érezzük, hogy az elektronikus kütyük segédletével mindent tudunk.

Galambóc vára (Léphaft Pál felvétele)

Galambóc vára (Léphaft Pál felvétele)

Az idén felavatott új Széchenyi-tábla, harminc méterre az elárasztott egykori tábla fölött (Léphaft Pál felvétele)

Az idén felavatott új Széchenyi-tábla, harminc méterre az elárasztott egykori tábla fölött (Léphaft Pál felvétele)

A Hazataláló tábor a nagybecskereki Boldogasszony Iskolanővérek  szervezésében és hathatós anyaországi támogatással a múlt héten zajlott Bánságban, némi bácskai, szerémségi és szerbiai kitérővel. Az esemény sokban hasonlított a valamennyiünk által jól ismert, többnapos osztálykirándulásokra, mégis egészen más volt. Talán ezért mondhatom, hogy a kedvem szerint volt. Két napot töltöttem esőben, meghibásodott autóbuszon és sétahajón a csaknem száztagú diáksereggel és tanáraikkal. És nem volt rossz érzésem. Lehet, hogy azért, mert keresztény szellemiségű, hagyományos értékeket tisztelő, őseik és nemzettársaik iránt érdeklődő, duhajságtól mentes, vidám fiatalokkal áztam bőrig, kávéztam, énekeltem és koszorúztam a Duna vizén? Lehet. De mindez még nem elegendő a jó érzéshez. Igaz, hogy a Hazataláló tábor útján az égiek közbenjárását kértük, de nem ministránsok és Mária-lányok kirándulása volt ez, amelyen a zsolozsmázás és a rózsafüzér morzsolgatása lett volna kötelező. Ez a többnapos utazás csupán lehetőséget kínált, hogy a megszokott sablonokból kilépve, az eredeti színhelyeket meglátogatva, lehetőségeinkhez mérten, közvetlenül megismerkedhessünk múltunk apró morzsáival, egymással és nem utolsósorban önmagunkkal. Mindenki tetszés szerint markolhatott az élményekből, és annyit vitt magával, amennyit jónak látott, amennyi megérintette. A zimonyi Hunyadi-torony, a belgrádi Krisztus király katolikus székesegyház, a Kalemegdan falai, a szabad fantázia szülte Dugovics Titusz felidézése, a Vaskapu-szoros, Galambóc vára, a Nagy- és Kis-Kazán-szoros minden szurdokával, Baross Gábor és Traianus római császár emléktáblája, illetve az elárasztott eredeti Széchenyi-tábla fölött, az idén felavatott régi/új emlékhelynél elénekelt himnusz, a Duna sodrát követve zengő Boldogasszony anyánk és a romjaiban is impozáns aracsi Pusztatemplom látogatása után, remélem, senki sem maradt közömbös. Kell-e ennél magasztosabb hétköznapi cél? Aligha.

Decebal sziklaszobra, a román–dák rokonság újabb bizonyítéka a Kis-Kazán-szorosban (Léphaft Pál felvétele)

Decebal sziklaszobra, a román–dák rokonság újabb bizonyítéka a Kis-Kazán-szorosban (Léphaft Pál felvétele)

A Dunát nehéz leírni, hiszen a víz mindig tovafut, csupán a partok maradnak, és nézik egymást a végtelenségben, hol irigykedve, hol örömmel és bánattal, barátsággal, vagy mint régi házastársak, gyanakvó nyugtalansággal, ha idegen hajó tűnik fel a vízén. Csak együtt lehet egymás ellen lenni. Külön-külön nehezen megy. A két part, mert mi más lehetne a folyó, végérvényes. Egymásra van utalva, abban a reményben, hogy csak az övé marad a bő keblű, buja nő, aki minden este melléje húzódik, de minden reggel mégis megszökik a túlsó parttal. Bizonyára a két part féltékenysége szülte a Vaskaput, ahol a szorosra fogott folyam évezredekig fortyogva bizonyította: Semmi sem szabhat neki határt. Aztán az ember gátakat emelt, erőműveket épített, és évezredek kerültek víz alá. A szurdokokban ma már csak nyugtalanul örvénylik a felszín és teszi a dolgát a mélyben a víz. A két vigasztalhatatlan szerető, a két ölelő part pedig végérvényes, a Dunát minden nap elbúcsúztatja tengerre vezető útján és kibékíthetetlenül egymásra marad.

Széchenyi és a hajósok emlékének (Léphaft Pál felvétele)

Széchenyi és a hajósok emlékének (Léphaft Pál felvétele)

A román Mraconia ortodox kolostor a Kis-Kazán-szorosban (Léphaft Pál felvétele)

A román Mraconia ortodox kolostor a Kis-Kazán-szorosban (Léphaft Pál felvétele)

A Vaskapu vízlépcső megépítésével két sétahajó is komótosan elfér a Kis-Kazán-szorosban (Léphaft Pál felvétele)

A Vaskapu vízlépcső megépítésével két sétahajó is komótosan elfér a Kis-Kazán-szorosban (Léphaft Pál felvétele)